Repedések

Második rész - Fight The Fury - 15.

Ha egyszer gondol rá az ember, még lehet ostoba agymenés, de ha napjában többször is, akkor már érdemes megfontolni, van-e benne valami.

Tényleg olyan szeretnék lenni, mint Amey?

Osztálykirándulni megyünk. A lány velem szemben ül a buszon egy négyes blokkban. A mellettem nagyban magyarázó Ian és az ő jobbján helyet foglaló Denny csillogó szemmel figyelik minden mozdulatát. Mintha valamiféle bálvány lenne. Egy istennő.

Mintha nem is lenne igazi.

Meg tudom érteni, miért csodálja őt annyira mindenki. Vékony, de izmos, az arca szabályos, gyönyörű. Neki nincsenek rossz napjai, mindig úgy fest, mint egy órákig tökéletesített szupermodell, és olyan közvetlen; könnyen megközelíthető, másokhoz könnyen közeledő személyiség, akinek cseppet sem jelent gondot az ismerkedés. Nehezen találnék hibát benne.

Kira szerint Amey elviselhetetlen. Mindenkire rányomul, undorítóan teszi magát a fiúknak, annak ellenére, hogy barátja van. Kira szerint Amey az ostobaságát a melleivel próbálja ellensúlyozni. Kira szerint Ameyben nincs semmi, ami miatt fel lehetne nézni rá.

Kira szerint.

Most először elbizonytalanodom magamban. Az eddigi álláspontomban. Mi van, ha Kirának nincs is igaza?

Kényelmesen hátradőlök az ülésemben. Fél füllel három partnerem élénk szóváltását hallgatva körbetekintek a buszon. Nem bérelt jármű, éppen ezért roppant zsúfolt; osztályunk tagjai között fellelhető számos helyi idegen is. Mind a várhoz tartanak, amit meg akarunk nézni. Nekik köszönhetően csomagjaink az ölünkbe kényszerültek. Ezért nem is érzem már a combom jó ideje.

A tőlünk nem sokkal messzebb ülő Prissy és Giliam párosára vándorol a tekintetem. Kifelé bámulnak a buszból, a tájat figyelik, mialatt halkan beszélgetnek. Olyan aranyosak együtt. Remélem, egyszer tényleg összejönnek majd.

Muszáj lesz mielőbb lefogynom. Ez így nem mehet tovább. Mindenki kiépíti a jövőjét körülöttem, én pedig csak nézem őket üres tekintettel, és reménykedem a lehetetlenben. Márpedig bárminemű erőfeszítéstétel nélkül várhatok a csodára, amíg meg nem halok – talán még tovább is.

Nem, ez nem csak valami agymenés. Tényleg olyan szeretnék lenni, mint Amey. Vékony, gyönyörű és népszerű.

A busz eleje fele Red magányosan ücsörög egy idős férfi társaságában. Már, ha egyik a másikat társaságnak nevezheti egyáltalán. Egy nagy, fekete fejhallgató ugyanis elég határozottan elválasztja őket egymástól.

Nem lepődöm meg rajta. Ez Red. Mindig is ilyen volt. Tipikusan az az ember, aki, figyelmen kívül hagyva az egész közösséget, bármilyen körülmények között képes elvonulni valahova egymagában, hogy ellegyen a zenéivel meg a gondolataival. Első ránézésre azt hinnénk, zavarja őt, hogy ennyire nincs senki, aki miatt beszélgetésre szánná az idejét zenehallgatás helyett, de ha jobban szemügyre vesszük, egyértelműen kijelenthető, hogy tökéletesen elvan ebben az állapotban, és egyáltalán nem vágyik társaságra. Ez egyedül azért furcsa, mert Denny annyira más. Sokkal nyitottabb és pörgősebb. Hirtelen természet, aki szinte egész nap kicsattan az energiától. Ha választanom kellene kettejük közül, egész biztos mellette döntenék.

Lassan visszavezetem tekintetem a szomszédaimra. Olyan jó neki. Őt észreveszik. Én csak azért ülök itt, mert máshol már nem találtam helyet magamnak, de egyébként teljesen mindegy, mert úgysem foglalkozik velem senki. Miért is tennék, ha itt van Amey?