Szemfényvesztők [𝗦𝗭𝗨̈𝗡𝗘𝗧𝗘𝗟]

✨ XI. Váratlan meglepetés ✨

~ A hatalom még akkor sem tisztességes, ha véletlenül az, mert az is csak szemfényvesztés: a tervszerű szédelgés, a felszínre törekvő korrupció és a készülődő önkény leleplezését szolgálja. ~

Salamon Pál

Minden idők legdurvább időszakán vagyunk túl, legalább is eddig azt hittem. Nekünk Lovasoknak hála Walter Maybe-t és Arthur Tressler- t sikeresen elfogta a rendőrség. Node ennek már bő három hónapja, bizony már ennyi idő eltelt azóta. S mi történt a három hónap alatt? Az ég világon semmi. Sőt még a fiúkkal sem találkoztam, illetve egyszer, de akkor is csak munka ügyben. Viszont lesem tudnám tagadni, hogy mennyire hiányoznak nekem. Fura, mert még Bradley hiányzik. Tudom-tudom, most mindenkiben felmerült a kérdés, hogy hol van most Thaddeus Bradley. Az-az igazság, hogy senki sem tudja a tartózkodási helyzetét. Pedig annyi kérdésem lenne tőle, de nem baj, ami késik az nem múlik. Viszont ennyit a múltról, most pedig térjünk vissza a jelenbe.

Három órája tétlenül bolyongok Los Angeles forgalmas utcáján. A nap ontja magából a meleget, amire én nem nagyon készültem fel. Nos, mert az itt élő embereken százszor kevesebb ruhadarab volt, mint rajtam. Már értem, hogy miért néznek rám úgy, mint akinek ki esik a szeme a helyéről. Ez ellen gyorsan intézkedtem. Be mentem egy kisebb ruhaüzletbe ahol eszeveszett mozdulatokkal vettem át a téli ruhámat a nyárira. Mielőtt mindenki őrültnek hinne, nem a bolt kellős közepén öltöztem át, hanem az egyik próba fülkében.

- Hölgyem és fizetni ki fog?- szólt utánam az eladó csaj.

- Elnézést, de nem értem miről beszél, mert én nem vettem semmit!-  sétáltam vissza az üzletbe és közben értetlenül néztem a barna hajú nőre.

- De hát nem ebben a ruhában érkezett!

- És mondja csak, lát itt ebben az üzletben ilyen rövid nadrágot, ami rajtam van? És esetleg ilyen csíkos inget?- mutattam a magamon lévő említett ruhadarabra.

- Bocsánat, azt hiszem igaza van!- nézett rám bűnbánóan.

- Semmi baj, mindenki tévedhet.- mondtam majd kiléptem az ajtón.

Az órámra pillantottam, hogy megnézzem mennyi az idő, ami fél tizenegyet mutatott. Ez viszont annyit jelent, hogy van fél órám a Dylan-es találkámig. Bizony-bizony, Dylan-nel fogok találkozni, mert egy fontos ügyben kell segítnem neki. Ráadásul úgy, hogy a többiek nem tudnak róla semmit. Vagyis csak azt hittem eddig a pillanatig...

- Bethany? Te mit keresel itt?- először azt hittem, hogy csak beképzelem, de aztán sajnos rá jöttem, hogy tényleg Daniel hangját hallom, aki éppen egy taxiból szállt ki.

- Neked is szia, Daniel! Egyébként ezt én is kérdezhetném tőled. Te mit keresel itt?

- Srácok, vegyünk vissza az arcunkból, mert szerintem Dylan mindenkit ide hívott!- csatlakozott hozzánk Merritt.

- Már azt hittem, hogy...- Daniel folytatta volna tovább, de én közbe szóltam.

- Hogy te ennyire különleges, mert Dylan csak téged hívott?..Úgy látszik Dylan-nek mindannyiunkra szüksége van!

- Hát eddig tényleg azt hittem, hogy én valamiért jobb vagyok, mint ti, de igazából ez egy ostoba gondolat volt.-  most nem tudtam neheztelni Daniel-re, mert annyira hiányzott, hogy ha akarnék rá sem tudnék haragudni.