XXVII. rész

676 44 0
                                    

Füst szagot érzett. A szeme csukva volt, a hátát az összegyűrődött takarója nyomta, amit az éjszaka rugdalt le magáról, mivel elviselhetetlen volt a hőség a szobájában. Lassan felült, és még lassabban kinyitotta a szemét.

Lángok közt találta magát.

Az ágya égett.

De nem érzett fájdalmat, sőt, melege sem volt, mint álmában. Ahol a tűznyelvek a bőrét érték, hideg cikázott át a testén, de nem az a csontig hatoló, fájdalmas hideg, amit a Víz varázsa okozott, ha elrontott valamit. Olyan hideg, ami bekúszott a bőre alá, de éltette és egyszerre fagyasztotta és perzselte föl a bensőjét. Kapkodta a levegőt és élvezte a Tűz varázsát, ami teljesen az uralmába kerítette. Elvakította a fény, alig látott valamit. A torka száraz volt, mégsem érzett szomjúságot. A lángok nem tettek kárt semmiben – sem őbenne, sem az ágyában, sem a szekrényében, sem a szőnyegen. A függönyöket Szarumán régen leszedette Amelával – ha nincs ablak, minek az? Úgy vélte, a Szél nem játszhat a Lángok Hölgyével.

Amela sikolya rántotta ki a kábulatból, amellyel az ujjai hegyét bámulta, melyekből tűzszikrák röppentek ki. A lány az ajtóban állt és kék kendővel takarta el az arcát, szemében, Rachel még az ágyban ülve is tisztán látta, rémület csillogott.

– Úrnőm! – A lány egy ideje már így nevezte. Az arckifejezése furán ismerős volt Rachel számára, mintha már látott volna valakit így nézni, csak nem ebben a testben.

– Állítsd meg, úrnőm, meg fogsz halni! – sikongatott Amela. Rachel nem akart engedelmeskedni, de a lány arcát látva elfogta a bűnbánat.

Aztán még erősebben jött rá a kényszer, hogy pusztítson. El akart pusztítani mindent a szobában. Lassan feltérdelt, karjait széttárta, mellkasát kidüllesztette, fejét hátrahajtotta, és itta magába az erőt, a Tűz erejét. Mintha hurrikán tombolt volna, mintha energia bombák robbantak volna a szobában, és mindez Rachelből jött, mindezt Rachel okozta, ő akarta, hogy így legyen, az ő utasítására táncoltak a lángok mindent elemésztő, mindent elnyelő táncot.

– Mit tett veled, drága húgom? – hallotta tompán Amela csalódott sóhaját, majd az ajtócsukódást. Lehunyt szemei mögött vörös szikrák robbantak, minden idegvégződése izzott, szája kicserepesedett, hallani nem hallott mást, csak a szobában lévő tárgyak recsegéseit és nyögéseit, a fülében zubogó vér morajlását és a Tűz őrjöngésének vad diadalkiáltásait.

Amikor úgy érezte, az egész világ lángra lobbant és ő is a mindenséggel együtt ég, hirtelen hagyta el az ereje. A lángok továbbra is lobogtak körülötte, de ő lassan összeesett, elterült az ágyán, és úgy érezte magát, mint aki perceken belül elvérzik, pedig még egy karcolásnyi seb sem esett rajta.

A szeme továbbra is csukva volt, de már nem látott semmit, csak feketeséget. Nem vágyott már az eszeveszett rombolásra, üresség töltötte ki az érzéseit. Ennyire szomjas talán még sosem volt. Olyan gyengének érezte magát, hogy még a kisujját sem tudta volna megmozdítani, de nem is akart megmozdulni.

Fülében csak Amela suttogása visszhangzott, újra és újra.

Mit tett veled, drága húgom? Mit tett veled, drága húgom? Mit tett veled, drága húgom? Mit tett veled, drága húgom?

És akkor már tudta, kicsoda valójában Amela.

Mit tett veled, drága nővérem?

/*/

Nem sokáig bírt a szobában maradni. Sötét volt, nem látott semmit, nem volt ereje. De, mint egy hulla, kikászálódott az ágyából, léptei a kivezették a toronyból és amint lábujjai selymes zöld pázsitot érintettek, térdre rogyott. Fekete hálóinge felcsúszott a lábán, és érezte a térde alatt a puhaságot.

Rachel BlackWhere stories live. Discover now