XXI. rész

1K 67 22
                                    

Elwing még mindig a tó közepén álldogált, Rachel pedig mezítláb a fűben.

– Mi lesz már, nem indulsz? – kurjantotta Bogyó. Rachel dühösen pillantott rá. Fölemelte az egyik lábát, és Elwingre nézett.

– Mit csináljak?

– Csak képzeld azt, hogy a sima föld az.

– Jó. – Rachel bólintott, behunyta a szemét, majd behunyt szemével egy fapadlót képzelt maga elé, amilyen Weasley-éknél van, az ikrek szobájában. Az ikrek – főleg George – megzavarták a koncentrálásban, és abból, hogy bokáig merült a jéghideg vízben rögtön levette, hogy nem sikerült a varázslat. Elkeseredve nyitotta ki szemeit.

– Nem sikerült.

– Senkinek sem sikerülhet elsőre – mondta vígasztalón Elwing, és intett, hogy próbálja újra. Rachel visszalépett a partra, és most a Roxfort hideg kőpadlóját látta maga előtt. Előre lépett, de ezúttal is belesüppedt a vízbe. Szótlanul ki-és belépdesett a tóba, amíg végre nem sikerült, úgy húsz perc múlva.

– Ez az! Végre! Végre! – ujjongott, ahogy fél lába a víz tükrére simult, mintha tényleg tükörre lépett volna.

– Ügyes vagy, Rachel – mosolyodott el Elwing. – Most lépj a másik lábaddal is!

Rachel a jobb lábára helyezte a testsúlyát – bár félt, hogy ettől csak beleesik majd a vízbe –, és a bal lábát is lassan előre tette, amíg a másikon egyensúlyozott. A bal talpa alatt is megérezte a víz hűvös felületét, és büszke vigyorra húzta a száját.

– Sikerült, Elwing! Vízen járok! – kiáltott föl diadalmasan. A tünde fölnevetett.

– Igen, látom. Na, most gyere ide hozzám!

Rachel engedelmeskedett, megemelte a jobb lábát és előre lépett vele. Úgy érezte magát, mintha egy csecsemő lenne, aki csak nagy nehezen, totyogva tud járni, mert még csak most tanulja azt. Miután a jobb lába nem süllyedt el, a balt is utána tette, majd így tovább, egészen addig, amíg Bogyó közbe nem szólt:

– Ha ezzel a tempóval haladsz, holnapután is itt fogunk még ülni...

Rachelt ez kizökkentette, hasonlóan, mint az előbb George gondolata, és a következő lépést elvétette; bal lába alá nem simult a tükörszerűség, hanem belecsusszant a tóba. Rendeset csobbant, és kétségbeesetten vette tudomásul, hogy nagyon mélyen van a tavacska feneke. Víz ment az orrába, haja kibomlott a copfból és az arca elé lebegett, lába alatt nem érezte a homokot, keze meg nem érte el a világos kék felszínt, akárhogy is nyújtózott. „Nem tudok úszni", villant az agyába Rachelnek. Rémülten csapdosott, tüdeje levegőt követelt. Szerencsére legalább a víz tiszta volt, tehát a szemét nyitva tudta tartani. Próbálta felrúgni magát a felszínre, de sehogy sem jött össze. Látta Elwing lábát a felszín alól, és kiáltani próbált neki, de csak egy buborékok jöttek ki a száján. Erre megint frászt kapott, hogy elpazarolta a levegőjét.

Már fekete foltok táncoltak a szeme előtt, és biztosra vette, hogy meghal, amikor egy fehér buborékcsáp a dereka köré fonódott és húzni kezdte felfelé. Rachel nem volt biztos benne, hogy nem álmodik, így hagyta, hadd húzogassa a csáp ide-oda.

– Miért nem jöttél föl?! – förmedt rá Elwing hangja, túlságosan közelről. Még a víz alatt volt, így tompán hallotta a tündét és nem látta, hol van, de amikor a csáp kirepítette a felszín fölé, megpillantotta, még mindig ugyanott állva. Arca dühös volt, de amikor meglátta Rachelt aggodalmassá változott. – Rachel, jól vagy?

A lány csak köhögni tudott – túl sok vizet nyelt. Elwing a csápot a partra irányította, és ő is utána szaladt. Rachel a fűben hevert, ahová a buborékcsáp leejtette, mellette Elwing térdelt és a lány hátát ütögette. Amikor Rachel végre megint levegőhöz jutott, dühösen nézett föl Bogyóra.

Rachel BlackWhere stories live. Discover now