Rachel Black

XXII. rész

Sziasztok! Igazából sosem írok ide megjegyzést, de most kénytelen vagyok, mert túl sokat késtem ahhoz, hogy csak simán feltöltsem, holott megígértem, hogy sietni fogok. Elég hamar elkezdtem megírni a részt (még aznap nekifogtam), de aztán sehogy sem akart összejönni a szokásos hossz, meg egy csomó más elfoglaltság jött képbe (ballagásra próbák, egyéb feladatok, verseny, amire még mindig nincs meg a novellám, két napom van, a gép kitörölt egy csomó mindent...*), amik eléggé lekötötték az utóbbi időben a figyelmemet. Engesztelésként két részt akartam írni, és már majdnem meg is volt, csak ez a hülye (új) gép bedobta a spongyát, és kitörölte azt a nehezen összehozott 1700 szavamat, úgyhogy most nagy a sírás...de addig is, azt hiszem feltöltöm ezt a részt, és addig kényszerítem magam, hogy megírjam a XXIII. részt! (Viszont, ha elfogadjátok, hogy kevesebb lesz kb 500 szóval, akkor előbb fent lehet, még akár ma is, döntsetek!)

Remélem azért tetszeni fog, jó olvasást! ;D

Rachel horkolásra ébredt a reggel. Mindkét oldaláról hallotta, és megakadályozta, hogy visszaaludjon, pedig azt igencsak szeretett volna. Felemelte a fejét, és látta, hogy a Weasley-ikrek szuszognak mellette. Fájdalmas nyögéssel visszahanyatlott a párnájára, és az ágy fatetejét kezdte bámulni. A feje zsongott, mintha Bogyó belé szorult volna – még azt az idegesítő rikoltozásait is hallani vélte. Beletúrt a hajába, s jó néhány tollat húzott ki tincsei közül, amik olyannyira össze voltak gubancolódva, mintha valaki szándékosan összeragasztózta volna őket.

– Idióta bagoly... – dörmögte, és végig húzta az ujját egy az arcát átszelő hegen. Bogyó karmának nyoma. A madár eléggé berágott rá, amiért véletlenül vízbe taszította...

– Felébredtél, Rachel?

A lány szíve majdnem kiugrott a helyéből, amikor a balján fekvő George megszólalt. Egész testében összerándult, ami Fredet is felkeltette.

– Hagyjatok még aludni – kérte félálomban, és átfordult a másik oldalára. Rachel végig nézett rajta, vörös haja kócos volt, pizsamafölsője gyűrt. Aztán George-ra pillantott, aki teljesen ugyanígy festett. Csak ő ébren volt, és nem szundikált. Rachel most magát is végig mérte: az ing, amit még Elwingtől kapott szét volt cincálva, lyukaktól lett szellős. Tollpihék néhol-néhol előbukkantak a résekből. A karjain karmolások virítottak, de már csak halvány rózsaszínen – mintha boszorkányfű kivonattal kenték volna be. Annak van ilyen hatása.

– Jól vagy, Rachel? – érdeklődött George, és felült.

– Azt hiszem, igen – bólintott Rachel, és ő is ülő helyzetbe tornázta magát. Sebei kis tűszúrásokként nyilalltak a bőrébe. Nem is lett volna olyan vészes, ha egyszerre nem ezer különböző helyről érzi ezt az idegesítő szúró érzést.

– Örülök – mondta George. – Reméltem, hogy nem baltázunk el semmit...

Rachel halkan fölnevetett.

– Hát azt ajánlom is! Nem akarok félkarral járkálni, mert leesett valamilyen kenőcsötök miatt...

George kuncogott, és megborzolta Rachel haját. Egy ideig csak hallgattak, George az ujjaival játszott egy Rachel hajából kihúzott toll-lal. Rachel a töprengő arcot figyelte, és már azelőtt tudta, hogy meg fog szólalni, hogy megtörtént volna.

– Egyébként, Rachel, ha nem bánod, most, amíg senki nem hallja, mondanék valamit, ha nem lenne baj...

– Halkabban! – mordult fel mellettük Fred, és a fejére szorította a párnát. Persze sok nyugta nem maradt, mert a következő pillanatban valaki úgy dörömbölt az ajtón, mintha dobnak hinné, majd ki is tárult, kérdés nélkül. Hermione állt a küszöbön, szeme előtt tartott kezekkel.