Sherlocked? [*Szünetel* - 2021.04.06-tól]

Washington I.

Hope szemszöge:

- Nem értem... nem akarom érteni Nick. Azt kéred, hogy tanúskodjam magam ellen?

- Nem...

- De, pontosan ezt mondtad - szögezem le kissé pimaszul, hintázva a székkel, amin ülök.

Az elmúlt két hét alatt sikerült teljesen megismernem a fennálló helyzetet, és az is teljesen világos, hogy még egy jó darabig itt leszek.

- Csak felvetettem...

- Nick, teljesen tudatában vagyok a fennálló helyzetnek. Kristálytisztán emlékszem mindenre, és hidd el nem vagyok büszke magamra. Tudod mennyire utálom a cukormázas meghatározásokat. Azt viszont nem kérheted, hogy 'újra' feladjam az életem. Mert ezzel járna; minimum felfüggesztenék az engedélyem, minimum - adtam hangsúlyt a kérése következményeinek.

- Annyit kérek....

- Nick, - kezdtem nyugodt hangon, miközben közelebb hajolok hozzá az asztal felett - csalódnék, ha pont te kötnéd az ebet a karóhoz velem szemben. Ne mond, hogy elfelejtetted meddig vagyok képes elmenni, azért, amiben hiszek. A világ legmakacsabb embere vagyok, ha a munkámra kerül a sor.

Ezzel beállt egy egészen vaskos csönd a tárgyalóban. Még egyszer nem húz be a csőbe; abból már megjöttem, hogy kérdés nélkül elfogadjam, amit mond.
Persze, lenne egy dolog, amit használhatna ellenem, de már nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán eszébe jut. Sokat változott az elmúlt két sé fél-három év alatt, amíg nem láttam. Jelentősen megőszült és fáradtnak látszik - nem csak fizikailag, hanem szellemileg is. Rossz így látni, majd' teljesen eltűnt a mosolygós, mindig poénos Nick, akit megismertem. Nem merek belegondolni min ment keresztül, az elmúlt időben. Egy valami viszont - sajnos - egyértelmű... elváltak Jenny-vel.

A gyűrű egykori helyén világos sáv húzódik az ujján; de a tartásából és abból ítélve, hogy néha még oda-oda kap idegességében, arra következtetek nem ő kezdeményezte a válást.

Tehát Jenny sokalhatott be; az igazat megvallva sosem tolerálta jól, hogy Nick annyit dolgozik. Na meg a veszélyességi szint is eléggé magas a munkánkban. Ha valakit leültetsz, lesznek, akik úgy gondolják nem volt tisztességes. Hogy nem volt jogos a döntés, és ezek az emberek általában egészen erőszakosak. Már gyakornokként is kaptam fenyegetéseket; ám engem nem nagyon tudtak meghatni. Jenny viszont a szívére vette őket, és nem egyszer vallotta be, hogy fél. Ennek ellenére úgy emlékszem, egészen jól meg voltak.

Nick fáradt, lemondó hangja ránt vissza a tárgyalóba:
- Tudom, hogy nincs jogom ilyet kérni azután, amin keresztül mentél... viszont még mindig eszméletlen jó vagy abban, amit csinálsz; tudod, hogy nincs túl sok lehetőségünk. Ha nem tanúskodsz, nem lesz elég bizonyítékunk az állítások ellenkezőjéről.

Igaza van, ha nem állok az esküdtek elé, elvetetik a bizonyítékokat, helytelen eljárásra való hivatkozással. Miért nem voltam képes parancsolni magamnak... ha nem támadom le a rohadékot most nem vagyunk itt. Valószínűleg nem látja rajtam, de megfogott; egy sóhaj kíséretében hátradőlök a székben. Felveszi velem a szemkontaktust, és vár; türelmesen kivárja a döntésem.

- Mi a legrosszabb eshetõség? - kérdésemben hallatszik, hogy meggyőzött. Egy nagy sóhaj kíséretében hátradől; arcán látszik, megkönnyebbült.

- A legrosszabb, hogy végképp elveszik az engedélyed. Vagyis nem tevékenykedhetsz ügyvédként tovább.

Hogyan is szokták mondani? Attól, hogy tudatában vagy valaminek, még fájhat hallani. Költői kérdésemre Nick direkt válaszolt; tudta, hogy tudom, hisz nemrég mondtam. Hallani viszont... szíven ütött; nagyon... és ezt már nem tudom elrejteni, kiül az arcomra.

- Hidd el, ha lenne más út...

- Nick – kezdem hallkan – tudom, hogy megpróbálnád... hogy megpróbáltad. És nem rád vagyis elsősorban nem rád haragszom... hanem magamra - közbe szólna, de jobb kezem mozdulatával megállítom - Nálam jobban senki nem akarta elkapni őket. Senki nem érezte a súlyát, úgy ahogy én. Mégis cserben hagyott az önkontrollom. Neki estem annak a szemétnek; pontosan tudta mit csinál. Direkt beszélt úgy és mondta azt amit; én pedig nem bírtam. Igen, behúztam neki, nem egyszer; és azóta kísért az eset, minden egyes kihallgatáson. Minden üggyel kapcsolatban ott lebeg fölöttem, hogy mi van, ha megint idáig jutok? Egyszer már megtettem, miért ne tenném meg még egyszer? Ezért haragszom magamra.

- ...senki sem hibáztat.

- De, én igen és ez segít tisztán látni. Objektívnek maradni. Emlékeztet, hogy ne kerüljek közel senkihez, semmilyen féleképp. Se áldozathoz, se elkövetőhöz, se munkatárshoz végképp nem külsöshöz.

- Vagyis...?

- Vagyis tanúskodom. Egy feltétellel és ebből nem engedek – hagyok egy pár perc szünetet, az elhangzottak súlyozásának érdekében – Minimum Britanniában ne vonják vissza az engedélyem. Nem érdekel, ha sehol nem dolgozhatom, amíg ott lehet.

Mert még egyszer nem fogom feladni az egész életem.

- Értem. Ha ezen múlik, valahogy megoldjuk.

- Köszönöm. Ha nincs más...

- Majd holnap megbeszéljük a továbbiakat, nyugodtan menj.

Csak bólintottam válaszul, és megtorpanás nélkül indultam el. Nem igazán emlékszem mikor és hogy értem ki az épületből. Az viszont tény, hogy mire a közeli parkba értem nem tudtam mit tenni; folytak a könnyeim...