Elvarázsolt Göteborg

Hitária

Nem bántam. Egyáltalán nem bántam, hogy leváltam a többiektől. Egy kicsit még akartam emészteni a történeteket. Na meg addig sem kellett Roseal lennem. Didi meg jó helyen van velük. Futva szaladtam egy irányba, amerre a többieket sejteni véltem. Azonban pár határozott lépés után valami hatalmas gömb csapódott be elém. Lassan már nem igazán lepődtem meg az ilyeneken, de a gömb és annak a szele összetörte a labirintus falait maga körül. Ez érdekes. Egy kisebb jégpáncélt felhúzva magam elé feszülten figyeltem a gömböt. Az hófehéren világított, látszott rajta, hogy  megidézték. Felnéztem. Egy női alakot láttam nem messze. Vékony volt és magas, hosszú, világos szőkés-őszes haja a combjáig ért, és hatalmas, lepedőszerű, piszkosfehér ruhát viselt. Ezer közül is felismertem volna; Latte volt az, Európa központi főboszorkánya.

- Latte! Hééé, elég lesz! - kiabáltam neki, próbálva túlharsogni a falak omló hangját. Magyarul, természetesen. Európa főboszorkánya a népe összes nyelvét beszéli, ez alap követelmény. A nő rám nézett. Világosbarna szemeivel szinte átdöfött. Igazán barátságos volt, mit ne mondjak.... - Latte? - tettem egy lépést hátra, mikor az elindult felém. A világon bárkivel szembeszállok, de Lattét még én is hanyagolnám! Fölöttem lebegett. A ruháját fújta a szél, és éppen szóra nyitotta a száját, amikor egy olyan maflást kapott oldalról egy másik erőgömbtől, hogy máig nem értem, hogy nem szúrta ki perifériából. Én csak álltam, magam előtt pajzzsal, és próbáltam felfogni, mi történik. Én nem tudok átjutni a labirintus falán, de ő biztosan. Mit akar? Miért akar bántani? Kitől kapta azt az isteneset? A nő olyan lassan fordult a támadás irányába, hogy már rendesen ijesztő volt. Mint a horrorfilmekben, amikért Lénárt annyira odavan....

- Latte, kérlek, csillapodj, és hallgass meg minket! - hallottam Gravity hangját. Ő... Ő varázsolta ide azt a...? Jó, szóval a főboszorkány tényleg nem csak egy feles fő a tanácsban. Idegesített ez a plafon. Úgy döntöttem, amíg Latte Gravityre figyel, addig én kipróbálok valamit. Óvatosan felfújtam egy hópelyhet a mennyezetre. Az szépen lassan jéggé vált. És a többi rész is. Túl gyanús volt, hogy elsőre sikerül. Akkor kezdtem megérteni a dolgot, amikor már a falakra is kezdett áttérni a fagy, törékennyé téve mindazt, amihez hozzáér. Viszont alattunk nem kis mélység volt, és Latte közjátékának hála az összes felhő megszűnt körülöttünk. Szaladtam vissza, Gravityék irányába. Azonban valahogy megtört alattam a padló, hiába nem volt jeges. Lezuhantam volna, ha nem reagálok elég gyorsan, mégis későn. Két kézzel kapaszkodtam a lyuk szélébe, de mikor megláttam, mi van a labirintus alatt, ijedtemben majdnem elengedtem; onnan fentről mi csak az alattunk elterülő mélységet láttuk. Ezzel szemben most legalább ötven vörös szemű, édes-aranyos csilivili hegyes fogú Latte pislogott rám. Vagyis, hazudok, nem is rám. Gravityre. Amennyire tudtam felhúztam magam, hogy a teljes karommal tartsam magam, aztán elkiáltottam magam:

- Gravity, tűnjetek onnan!! - ordítottam torkomszakadtából. Az ujjaim már elfehéredtek, a karom megcsúszott, és ismét csak lógtam Göteborg városa felett. Nagyszerű. A démon-Latték folyamatosan szemmel kísérték Gravity mozgását. Felnézve az igazi folyamatosan támadta a vezetőmet. Azt tudnám, hol van Rose ilyenkor azokkal az eszeveszett indákkal!
Lecsúszott egy ujjam. Semmit nem tudtam csinálni. A kezem foglalt volt, más támpontom pedig nem akadt, hogy teljesen felkapaszkodjak. Jobb híján megpróbáltam magamra vonni a démonok figyelmét - Gyerekek, én vagyok Gravity! - erre mind felém fordultak. Gondoltam, hogy ez lehet a kulcsszó, noha ez is túl egyszerűnek tűnt. - Helló! - és el is indultak felém. Nos, akkor azt hiszem, itt a vége, fuss el véle, de legalább a többiek nyertek egy kis időt. Szeretlek, Lénárt! Remélem gondolsz rám.