Spotlight - Reflektorban

Invázió

Az arcom égett. Minél hamarabb el kellett tűnnöm innen.

Óvatosan lefejtettem magamról Marcus karját, és amennyire halkan csak tudtam lekászálódtam az ágyról. Nem az én szerepem ez a lopózkodás. Takargattam magam össze-vissza, majd amikor rájöttem, hogy Marcuson kívül senki nem láthat, ő pedig alszik, gyorsan leengedtem a karomat magam elől, és felhúztam az első pólót, ami a kezem közé került. Ez Marcus Marden szilveszteri csíkos pólója volt, de csak legyintettem egyet. Úgysem fog hiányozni neki, biztos van ezer egy másik pólója, amit hordhat.

Hol a nadrágom? 

Körbekémleltem a szobán, majd megállapodott a tekintetem a farmeromon. Odaugrottam és gyorsan felkaptam. Már csak a melltartóm hiányzik. Újra átpásztáztam a terepet, és meg is láttam a fehér melltartót. Marcus oldalán, konkrétan az ágytámlán lógott. Mennyire lenne rizikós érte menni? Nagyon. 

Az alsó ajkamba haraptam és mérlegeltem. Mennyire kell nekem az most? 

A válasz hamar jött: Semennyire, mert Marcus elkezdett mocorogni. Az egyenletes levegővételből szakadozott lett, és ahogy felmértem a helyzetet, csak néhány másodperc választotta el őt attól, hogy felébredjen. 

Felhúztam a nyúlcipőt, és olyan gyorsan settenkedtem ki a szobából, mint szerintem még előttem senki, sosem. Levágtattam a lépcsőn, gyorsan belebújtam a csizmámba, találomra leakasztottam egy kabátot a fogasról és az ajtóhoz sprinteltem. 

Marcus felébredt. Ebben biztos voltam. Motozás hallatszott fentről. Gyorsan kinyitottam az ajtót, és kiléptem. 

- Heaven?- még hallottam, ahogy szólít. A szívem furcsán ugrott egyet a mellkasomban, de inkább becsuktam az ajtót magam mögött. 

Valaki az ajtót verte a nappaliban. Ötödike volt, reggel fél nyolc, én pedig az ágyban bámultam a plafont, és igyekeztem nem arra gondolni, hogy mi is történt négy és fél napja. Ahányszor eszembe jutott, hogy mit csináltam, összerándultam. Olyan hülye vagyok. 

A szüleim nem voltak itthon. Elutaztak néhány napra, és magukra hagyták a felnőtt gyerekeiket. 

- Ki a faszom akarja betörni azt a hülye ajtót hajnalban?!- üvöltött Hel a szobájából. - Nyisd ki!- címezte nekem az üzenetet ordítva.

A fejemre húztam a takarómat. 

- Alszom. Nyisd ki te!- kiabáltam vissza. Néhány másodpercnyi csend volt, majd Helios hangja az ajtómból szólt. 

- Alszol, mi? Mi vagy te? Alvadumáló? 

Lehúztam a fejemről a paplant, majd gonoszan rámosolyogtam. - Ha már úgyis talpon vagy, ki is nyithatnád- mondtam neki, majd belefúrtam az arcom a párnámba. Fél szememet kinyitottam és Heliosra pislogtam. Idegesen mutogatott, meg a levegőt fojtogatta, de aztán csak mutatott nekem egy egyezményest és lecsoszogott a lépcsőn. 

- Szeretlek!- kiáltottam utána.

- Ilyenkor mindig- morogta. A kopogás egy másodpercre sem szűnt meg. - Nem tudod haver, hogy kilenc előtt nem illik zaklatni senkit?!- rivallt rá Hel az ajtóban állóra, de hamar elhallgatott. 

Valaki bejött a házba. És feljött a lépcsőn. 

Kicsit jobban odafigyeltem. Nem, ez a valaki nem egyedül van. Ugye nem ki akarnak minket rabolni? Kicsit feljebb emelkedtem az ágyban, de vissza is feküdtem, amikor meghallottam Helt. 

- Még alszik- suttogta, de az ismeretlenek nem álltak meg. Sőt, valamelyik hitetlenkedve felnevetett. 

- Ugyan már. Az előbb jó hangosan ki tudtál minket oktatni, most meg hirtelen érdekel, hogy alszik-e? Que gracioso!