A halál 100 napja

A játékok előtt 3. rész Pompeii

POMPEII

KB. EGY ÉVVEL A JÁTÉKOK ELŐTT

Mintha eljött volna a világvége. Pompeii ez egykor büszke és gazdag város most a pusztulás szélén áll. A hegy felébredt. És nem ismer kegyelmet. Először csak a föld kezdett el rengeni, de azután hirtelen minden elsötétült és a pokol előtört a föld alól. Sokan úgy vélték, hogy ez az istenek haragja. Az emberek pánikba estek. Szolga és ura, szegény és gazdag, katona, kereskedő és politikus, férfi, nő és gyerek nem számított már. A halál mindenkiért eljött. Az utcákon kitört a káosz. Egy idős férfi éppen egy ott felejtett szekér alá akart bújni, amikor az egyik oszlop rádőlt az utcára és vele együtt még két emberrel végzett. Az asszonyok jajveszékelésétől és a gyerekek sírásától visszhangzott minden. A kétségbe esetten menekülő tömegbe hirtelen egy lovas vágtatott bele, nem törődve azzal, hogy ki és mi áll az útjába. A szerencsésebbek még időben el tudtak ugrani előle, de a többségen csak simán átgázolt. A lovast nem érdekelték ezek az emberek. Nem ismerte őket és ők se ismerték őt és különben sem szerette ezeket az embereket. A ló sem volt a sajátja. Egy közeli istállóból lopta, aminek a tulajdonosa vagy meghalt, vagy elmenekült már. Ő minden esetre megragadta a kínálkozó lehetőséget. Vágtatott. Közben szorosan fogta a lósörényét és amennyire csak lehet próbált hozzásimulni az állathoz, hogy az még gyorsabban futhasson. Egyszer csak egy hatalmas kődarab csapódott bele az egyik közeli ház falába és hatalmas törmelék darabok estek le előtte. A ló megijedt és a hátsó lábaira állt, majdnem ledobva ezzel magáról a férfit. Nehezen ugyan, de sikerült megzaboláznia a lovát és most először sikerült kicsit körbe néznie a városon. Mindenhol romos házak és becsapódó kődarabok voltak, amik között emberek menekültek, vagy feküdtek holtan. A lovas pánikba esett. Egyszer csak egy idős asszonyra lett figyelmes, aki egy halom kőszikla alatt feküdt. A nő felnézett és a kezét nyújtotta miközben segítségért kiáltozott. De a lovas nem akart rajta segíteni, ahhoz túlságosan rémült volt. Hosszan nézte a szenvedő nőt, majd valahogyan elkapta a tekintetét és tovább vágtatott. Sokan a kikötő felé menekültek és a hajókkal akarták elhagyni a pusztuló várost, de a lovas nem arra felé tartott. Ugyan így talán kevesebb esélye volt, de ha a város északi bejárata felé veszi az irányt, akkor a szárazföldön képes tovább menekülni a lóval. A nyílt terepen pedig már könnyen elboldogul. Befordult az egyik szűk utcán. Még éppen az előtt, hogy mögötte egy repülő kődarab elzárta volna, majd vágtatott. Nem érzékelte az időt és azt se tudta mióta menekül már. Egy perc, egy óra, egy nap ugyan mit számított ez. Élni akart. Néhány arra lévő városőr meglátta őt és megpróbálta útját állni, de megsürgette és lovát könnyű szerrel átgázolt rajtuk. De az egyik őr belekapaszkodott a lófarkába és ő húzta magával.

- Állj meg te rohadék! – próbálta túlkiabálni az őr a becsapódó kövek hangját. – Innen úgysem jutsz ki élve, de ha mégis, akkor is halott vagy.

A lovas nem törődött az őr szitkaival. Még egy pár méteren keresztül vonszolta a férfit, majd az elengedte a lófarkát és a lendülettől tovább csúszva egy vasrácsnak ütközött. A lovas még hátranézett, hogy nem követi e valaki. Már majdnem elérte az északi kaput, amikor hirtelen egy rakás szikladarab kezdett el becsapódni körülötte. Ideje sem volt felfogni, hogy mit csinál, szimplán a saját és a ló ösztöneire hagyatkozva kezdte el kerülgetni a sziklákat. Egyszer csak észrevette, hogy egy nagy szikladarab a kapu felé száguld nagy sebességgel. A lovas tudta, hogy ha a kapu beomlik esélye sem lesz kijutni a városból. Megsürgette a lovát amennyire csak tudta. Már egy vonalba került a szikladarabbal. Szinte érezte a kőből kicsapódó lángok melegét. Elkésett a szikla egy pillanattal előbb csapódott be a kapuba, mint ahogy ő odaért. A lovas felordított. Még talán van annyi ideje, hogy a kőhullás alatt átférjen. Ez az egyetlen menekülési út. A testén érezte a lezúduló törmeléket, amelyek föl is sebezték őt és valószínűleg a lovat is, de csodával határos módon sikerült kijutnia. A ló még ugyan mindig vágtatott és a férfi olyan erősen kapaszkodott bele, hogy az állat kis híján megfulladt. Nagy nehezen kinyitotta a szemét és körbenézett. Csak zöld mezőket és az utat, meg némi krátert látott maga körül, de végre sikerült kijutnia a városból. Mikor kezdett ráeszmélni, hogy megmenekült hangosan felnevetett. És csak nevetett és nevetett, miközben a ló tovább szaladt. Örömében gondolta még egyszer utoljára visszanéz, hogy lássa a gyűlölt város pusztulását, de ekkor az arcára fagyott a mosoly. A hegy felől nagy sebességgel kezdett áramlani a szürkésfeketés hamuval borított láva, ami mindent elpusztított maga előtt. A lovas újra kétségbe esett. Rájött, hogy még ennek koránt sincs vége. A láva gyorsan közeledett felé. A férfi még jobban megszaporázta a lovát, az állat pedig talán az ösztöneitől vezérelve, úgy futott, mint még soha életében. A férfi hátra nézett. A láva már elérte az Északi Kapu romjait. A férfi kétségbe esett. Csak biztatta a lovát és reménykedett, hogy sikerül megmenekülnie. Már hallotta a robajlást a háta mögött. „ Nem fog sikerülni" gondolta magában. Még egy utolsót rántott a ló sörényén. A robaj egyre hangosabb volt. A férfi felsikoltott végső erőfeszítésében, de a hangját elnyomta a láva robaja. A ló vágtatott. Egy férfi ült rajta. A férfi sikoltott. Ám egyszer csak abbahagyta. Csend volt. A férfi körbenézett és csak a fákkal tarkított mezőt látta maga körül. Hátra nézett és a távolban látta a hamuval borított tájat, de mindez már messze volt mögötte. Sikerült neki, túlélte. Mintha egy hatalmas kő eset volna le a szívéről, olyan megkönnyebbülést érzett. Közben a ló is egyre lassabban ment, majd megállt és összeesett. A férfi elgurult az út szélére. Ahogy ott fetrengett a földön fekve az égett bámulva eleredtek a könnyei. Szabad volt. Végre igazán szabad. Ez az érzés pedig leírhatatlan volt számára. Ugyanis a férfi rabszolga volt Pompeiiben. Az egyik nemes polgár gladiátor iskolájában volt rabszolga, de alkalmatlannak bizonyult a harcra gazdája szemében és ezért el akarta adni őt a bányákba. A bányákban pedig még a halálnál is rosszabb sors várt volna rá. Holnap szállították volna át és a férfit már minden reménye elhagyta, de az istenek meghallgatták az imáit. Még ha ennek egy teljes város is volt az ára, de megmentették őt. A férfi lassan feltápászkodott és odament a lóhoz. A szegény állat éppen az utolsókat rúgta. A férfi odahajolt hozzá, megfogta a fejét és egy köszönömöt suttogott a ló fülébe. A ló mintha megértette volna és szemével még utoljára ránézett a férfira. Fura érzés volt, mintha az állat üzenni akart volna neki valamit, aztán kilehelte a lelkét. A férfi tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni ezt a képet. Egy perc néma csendet szentelt még az állatnak majd tovább sétált. Nem tudta merre van, sem azt hogy merre tart, de nem is érdekelte. A világ a lábai előtt hevert. Ahogy ment mendegélt egyszer csak elért egy kis patakhoz. A férfi odament és ivott a vízből. Jól esett neki az egész napos menekülés után ez a kis nedű. Mikor befejezte az ivást a víztükrében jobban szemügyre vette magát. Szőkésbarna haja teljesen fekete volt a koromtól és portól, ami beborította az egész testét. Ruha gyanánt ugyan csak egy ágyékkötő volt rajta, de arról is csak emlékezetből tudta, hogy fehér színű. Gyorsan megmártózott a patakban. A víz kellemesen simogatta a bőrét. Utána elfeküdt a fűben és csak nézte az eget. Fejében számtalan gondolat és érzelem keringet, többségében az új élete adta lehetőségekről. Ahogy így merengett magában egyszerre csak elnyomta az álom.

Lassan kinyitotta a szemét és legnagyobb meglepetésére egy másik férfi nézett vele szemben. Hirtelen megrémült és azonnal el akart menekülni, de a másik férfi visszalökte őt a földre.

- Hova-hova picinyem? – mondta gúnyolódva. - Csak nem eltévedtél barátocskám?

Hiába próbálkozott a másik férfi jóval erősebb és felkészültebb volt nála.

- Én csak aludtam. – mondta remegve.

- Azt én is látom komám. De mond csak mi a francot keresel te itt erre? – válaszolta a másik férfi.

- Kérem, Pompeiiből jöttem. – próbálkozott kétségbe esetten a férfi.

- Te hallod Tamir, azt mondja Pompeiiből jött. – szólt oda társának a másik férfi.

- Ugyan már Heraklio, - szólt a Tamirnak nevezett férfi – légy vele elnéző.

Azzal mind felnevettek. Ekkor vette csak észre, hogy még három másik ember is van körülöttük. Tamir egy alacsony fekete szakállas és fekete hajú férfi volt, Heraklionak hosszú fekete haja és horgas orra volt. Ezenkívűl a társaságot még két magas, kopasz férfi és egy másik barna hajú thrák alkota, akinek volt egy vágás az arcán. Banditák. A férfi tudta, hogy most megpecsételődött a sorsa.

- És mondjad csak komám, - szólította meg ismét csak őt Heraklio. – mégis mit csináltál te ott a nagy Pompeiiben, mielőtt pórrá égett? – az utolsó szavakat gúnyosan ejtette ki.

- Kereskedő voltam. – felelte a férfi.

- Kereskedő. – nevetett fel Heraklio. – Ezek szerint még hazug is vagy. Rabszolga.

A férfi el is feledkezett a bélyegéről. Milyen ostoba is volt. Tudhatta volna, hogy erről mindenki meg fogja ismerni őt. Annyira belefeledkezett az örömbe, hogy végre megszabadult, hogy bele se gondolt abba, hogy álcáznia kéne magát. Tévedett az istenek még se álltak mellé, sőt végig ellene voltak és most azért büntetik meg, mert megúszta a bányákat. Tamir intett a társainak, akik gyorsan megkötözték. A férfi nem védekezett. Felesleges lett volna, hiszen itt helyben megölnék csak. Nem hitte el, hogy van értelmes magyarázat arra, ami vele történt. Alig egy nap alatt szabaddá vált, hogy aztán újra szolga sorsra jusson.

- Azt mi a neved rabszolga? – kérdezte Heraklio.

- Biztos az is odaveszett a várossal együtt. – viccelődött az egyik kopasz.

- Akkor adjunk neki valami újat. – mondta Heraklio.

- Hívjuk Büdinek. – mondta vigyorogva a másik kopasz, aki látszólag nem volt túl okos a többiekhez képest.

- Jaj, Throx, legyél már egy kicsit eredetibb! – pirított rá társára Heraklio. – Azt mondta Pompeiiből jött, szóval biztos elég tüzes lehet nála a helyzet.

Két kopasz társa hangosan nevetett a bugyuta viccen.

- Mi is legyen a neved? – gondolkodott tovább Heraklio. Majd hirtelen felkiáltott. – Pyro. Igen, ez lesz az új neved. Pyro.

- Hívjátok, ahogyan csak akarjátok, de szaporábban mozogjatok! – sürgette meg társait Tamir. – Nincs kedvem megint a szabadban éjszakázni.

Heraklio és a többiek is csendben maradtak és csak mentek tovább. Deakárhova is vezetett az útjuk Pyro csak egy valamit tudott biztosan. Hogy az útvégén ő mindenképpen csak rosszul járhat.