Medúza Gyermekei

10

Már kilométerektől hallottam  anya óbégatását. A bálterem lyukas tetejéhez érve a szívem is összefacsarodott. Anyám a földön térdelve átkozta a jelenlévőket, akik próbálták csitítgatni.

-Mégis mi ez a nagy óbégatás?! Megfájdul tőle a fejem. Oh! Csak te vagy anya?!

Anya könnyes szemekkel bámult ahogy leszállok a márványpadlóra.

-Medison?

-Ki más lennék?!

Teli fogsoros vigyort küldtem felé, mire megremegett. Felállt a földről és felém suhant, majd akkorát lekevert hogy az egész Olümposzt bezengte.

-Áú!!!! Ezt miért kellett?!

-Még kérded?! Fölöslegesen kockáztatva az életed, csak hogy az erődet fitogtasd felreppentél az űrbe, majd az életjeleidet nem érzékeltem, így arra következtetettem hogy meghaltál.... ismétlem teljesen fölöslegesen. Aztán itt megjelensz fagyási sérülésekkel, ráadásul vigyorogva és még kérded hogy miért ütöttelek meg?! Az ősökre egy idiótát neveltem!!

Drámaian a csillagokra nézett, mire én szorosan megöleltem.

-Engedj el! Ne hízelegj itt nekem!

-Sajnálom. Nem gondoltam bele. Na Ne haragudj....anyuuu.

Anya megenyhült mert visszaölelt. A hallhatatlanok elkezdtek beszélgetni mire eszembe jutót valami.

-Hogy érted hogy feleslegesen mentem fel az űrbe?

Anya elhátrált tőlem és csípőre tette mindkét kezet.

-Úgy, hogyha Zeusz és Poszeidon felreppentek volna simán elintéztek volna.

Már nyitottam a számat, hogy ellenkezzek, de ahogy jobban belegondoltam elvörösödtem, ugyanis igaza volt. A vizet és a villámokat használtam, hogy megállítsam a természeti katasztrófát. Anya elégedetten mosolygott, majd megcsípte az arcom

-Olyan vagy mint az apád. Ő is mindig hősködött. 

Homlokon csókoltam, majd a mögötte aló Zeuszra kacsintottam.

-Kimegyek levegőzni. Vigyázz rá Zeusz papi.

Felháborodott morgására felkacagtam. A kinti levegőbe mélyet lélegeztetem.

-Ahhh nincs is jobb a friss levegőnél!

-Hát az űr után biztosan.

A nevetgélő hang felé fordultam. Egy sötét csuklyás alak sétált felém.

-Hali, Med vagyok.

-Ész.

-Ész...mint?

-Ész ... mint Hádész fia.

Ördögi vigyorba torzult az arcom.

-Az apad Hádész és Észnek nevezett el?! Pffff! Bocs de ez nagyon jó. Hahaha!

A srác is felnevetett.

-Bírlak Med. Csak te nevetsz ki. Tudod mások félnek a haláltól.

Észre néztem, majd egyszerűen lehúztam róla a csuklyát és.... igen...ahogy sejtettem. A főisten fia rohadt jóképű volt. Fekete haja göndören a füléig ér. Szemei tűzben égtek. Maga az arca szoborszerű. Igazi műalkotás.

-Héj!

-Nincs mitől félnem Ész. Főleg nem tőled.

A tűz csillapodott benne, mintha maga a tudat, hogy nem félek tőle megnyugtatná.

-Na halljam! Miért nem vagy az ünneplők között halálfiú?

A gúnynévre elmosolyodott, majd hátát a korlátnak vetette és nézte a bennünneplőket.

-Nem az én világom.

Gyanús nekem a parázsként világító szeme. Követtem tekintetét ahol fiatalok bandája volt. Mindegyiknek volt párja kivéve egynek. Gyönyörű lány volt. Barna hajában a legfehérebb gyöngyök sorakoztak. Ruhája vörös volt, aminek az alja egyre sötétebb. Bárkinek az ivadéka lehet. A beszélgetések közben időnként felénk pillantott...vagyis inkább a kaszás felé.

-Tetszel neki.

-Mi? Kinek?

- A vörös ruhásnak, akit bámulsz.

-Esélytelen...Ő túl csodalatos hozzám képest.

Vigyorogva néztem a szerelmes fiúra. Ahh ideje összehozni egy párt. Lassan hozzáléptem. Nyakába karoltam és a füléhez hajoltam, de mindezt úgy hogy jól lássam a lányt. A hátas bevált, mert immár meredten bámult minket.

-Mit csinálsz?!

-Nyugi. Bebizonyítom, hogy a csaj odáig van érted.

Ahogy a fülébe sutyorogtam a lány szemei elkezdtek fényleni. Ész döbbenten látta a lányban a változást.

-Nekem itt már nincs dolgom. Remélem barátok még lehetünk.

Ész zavartan vette le a lányról a szemeit és furcsállva bámult rám.

-Mi?

-Ahh férfiak!

Magam mögé lendítettem a karját, majd ahogy előrelépkedett hogy visszaszerezze az egyensúlyát, rácsaptam a fenekére.

-Na menj már és beszélj vele!  De el ne cseszd!

Ész a fenekét fogta, majd nevetve lépett a bálterembe. Mosolyogva fordultam el a fényektől. Végül is Kupido se csinálta volna jobban.