Ott álltam az utca szélén. Gondolkoztam, hogy most tényleg megteszem-e. Egy igazán
ártatlan dolog, hogyha az ő felfogását nézem.
Hozzá képest, az én elképzeléseim,
igazán nem tünnek merésznek, csak szimplán átlagosak,slamposak és egész könnyen megvalósíhatóak.
Például, a padkán állva azon agyaltam , hogy este hajnali 2 óra van, sehol egy autó, de még is. Mi történne, lenne, ha nem az egy méterrel mellettem álló zebrán mennék
keresztül, hanem simán az úttesten.
Úgy tettem.
Mint egy szabályozatlan robot keresztül mentem az úton a gyalogos átkelőhely mellett.
(Megfordult a fejemben, hogy visszamegyek és átjövök rendesen, de ez a spontán dolgok ideje).
És csak mentem egyenesen. Tudtam hogy már csak 3 kanyar és 2 rövid utca van hátra.
Számoltam a lépéseim.
Ha ebben a tempóban haladok, akkor kb. 2 perc, amíg oda érek.
1 perc, míg előveszem a telefonom és tárcsázom a számot.
Aztán hirtelen megálltam. Végignéztem magamon. 1 napja indultam el otthonról és még nem lógott cafatokban a hajam (annyira) és talán kicsit még kávészagú a lehelletem.
Bevettem egy rágót, hátha segít.
A ruháim melegek, de nem
éppem a legjobb kinézetem tükrözik és a kabátom is, akár egy öt évesé, túl színes egy 17 éves lányhoz és igazából egy síkabát.
Nem igazán utcára való.
Anya szerint.
A célom első, a megvalósítását legbefolyásolóbb , állomásánál vagyok, és ha úgy döntök, hogy megteszem, legalább már ezt a lépést, akkor nemszámít, hogy mi lesz az
eredmény.
Francokat.
Igen is számít, most számít.
Mostmár minden számít.
Folyamatosan mentem előre abban reménykedve hogy a tervem ezen része meghíusul, mert a legkevésbé sem számít rá az ember, hogy az éjszaka közepén bárki fölveszi azt az átkozott mobiltelefont.
Megálltam az utca elején megkerestem a nevét és fölhívtam.
Kicsengett.
Közben a címhez gyalogoltam.
7% esélyt adtam rá, hogy valaki meg is szólal a vonal másik felén.
A ház egyik ablakában valaki fölkapcsolta az éjjeli lámpát.
Egy árnyék mozgott.
Még mindig csengett.
Ledermedtem.
Egyszer csak megszűnt a folyamatos csengés.
Felnéztem az ablakra.
Az utcán teljes csend.
Előszőr a telefonban is.
Aztán valaki beleszólt.
YOU ARE READING
MMSTV
Teen Fictionelfelejt érezni. Nem tud érezni. Van-e még remény? élete egyik legnagyobb döntésébe. Menni? Vagy maradni? Egy dolog gátolja, abban, hogy végre elmehessen. Elakar menni. Azonban van egy elvarratlan szál. Ő. Nem érzi azt, amit kéne. Nem érez semmit...
