Ragadozók (Befejezett)

💉Tizennegyedik💊

Igor pov.
Bent feküdtem a sátorban és a drágamat öleltem. Meg se szólal napok óta, alig akar enni és már nem mosolyog. Tisztában van vele, hogy a kisbabánk elment és többé nem jön vissza. Egyedül pedig nem merem hagyni mert félek, hogy valami butaságot csinál. Olykor megtapogatja a hasát, de miután rajön, hogy már nincs ott semmi szinte azonnal keserves sírásba kezd.
- Kincsem! Ez így nem mehet tovább! Nem gyászolhatunk örökké! Lesz még gyerekünk ha akarjuk....
- Nem. Nem lesz. - jelentette ki érzelemmentes hanggal. Nem értettem miről beszél.
- Ezt, hogy érted, kincsem?
- Már nem lehet.... Kisbabánk! - patakként folytak le a könnyek az arcán. - Amikor... Amikor abortuszt csináltak rajtam... Megműtöttek és... Eltavolították a méhemet! Meddő vagyok. Már nem lesz többé kisbabám! - kezd el keservesen zokogni. Én csak lefagyva bámultam őt. Tehát vége. A családi terveimnek ezennel annyi! Kimentem a sátorból mert most tényleg kellett egy kis levegő. Kiálltam a sziklaperemhez és nagy mérgemben és bánatomban nem tegettem mást. Egy erőteljes üvöltés szaladt ki a torkomon. Hirtelen egy kezet éreztem meg a vállamon. Mikor pedig megfordultam Ren állt mögöttem.
- Jobb?
- Kicsit sem. - folyt le egy könnycsepp az arcomon, amit azonnal letöröltem.
- Igaz?
- Már nem lehet gyerekünk. Azok a barmok megműtötték.
- Sajnàlom. Vladimir, hogy van? - kerdezte mire nekem rémület futott vegig az egész testemen. Egyedül hagytam. Bármit csinálhat magával, amig èn nem vagyok mellette. Mint az őrült visszafutottam a sátorba. Csak ült az ágyon és felkapta a fejét mikor váratlanul berontottam. Megkönnyebbülve vettem egy nagy levegőt és leültem mellé. Szorosan magamhoz öleltem és mar nem bírtam. Nem érdekelt, hogy ezzel minden férfias viselkedésemnek annyi, sírtam.
- Igor... Jól vagy? - kérdezte. Tehát ő már magához tert a sokkból, en talán csak most fogok.
- Azt... Azt hittem, hogy csinalsz valami butaságot és akkor téged is elveszítelek. Nem tudok nélküled élni. - sírtam mire éreztem, hogy elkezdi simogatni a hátamat. Talán csak órak múlva törtenik meg, hogy már mind a ketten megnyugodva tekintünk egymás megtisztult tekintetébe.
- Igor, tudom, hogy nehéz lesz ezt atvészelnünk, de vészeljük át együtt. Vegyél el, had legyek a feleséged! Itt és most! - jelentette ki mosolyogva. Végre, az a gyönyörű mosoly, amit már napok óta nem láttam.