Külűr Krónikái

Hatodik

 A siklólegyek vörös pontjai lassan elmaradtak mögöttük, aztán megfordultak és visszafordultak. Trent lejjebb vette a sebességet egy kicsivel és Neyyre nézett, aki éppen a szenzorokat állította veszélyhelyzetről kettővel vissza, a legmagasabb készenlétre. A műszerpult fényei jégkékre váltottak.

– Ez a manőver, amit alkalmaztál...

Trent összefonta a tarkóján a kezeit és vigyorogva bólintott.

– Megmentette az életünket, tudom – vágott közbe a manot szavába, és figyelte Neyy reakcióit. A manot azonban csak megrázta macskaforma fejét, és az ablak felé fordult. – Annak idején még a pilótaiskolában dolgoztam ki, papíron mindig működött, és most...

– Most csináltad először? – kérdezte Neyy megrökönyödve. – Szórakozol velem?

– A lényege a gyors mozgás, és az üldözők tudatlanságának kihasználása – válaszolta Trent. – Figyelj, amikor a tiszt megnézte, reflexből nyomta rá a pecsétet, hogy alkalmatlan vagyok.

– Hogy mi? – kérdezte Neyy. – Te alkalmatlan vagy...

– A katonai gépek vezetésére – sóhajtotta a fiatal férfi. – De civileket attól még vezethettek.

Ő hátrahőkölt, ekkor Trentnek eszébe jutott az első találkozása a manottal. Ő Port Howard egyik hirdetőtábláján látta a manot szögletes betűivel kiírt hirdetést, aminek betűi percenként olvadtak szét és öltötték más nyelvek írásjeleinek formáját. Másnap reggel ott volt a Noviyy hangárjába, ahol mutatott pár rutin manővert a manotnak a géppel, aztán csak a kérdéseire válaszolt.

Ahogy James bátyja mondta.

– Akkor téged ott a repülősiskolába abszolút bolondnak néztek Hawkins? – förmedt rá Neyy, mutatóujját megpörgetve a halántéka felett. – Mit hallok?

– A lényeg az, hogy sikerült!

– És mit csináltál volna, hogy ha az egyik siklólégy vérszemet kap, és közelebb jön? És rájön, hogy azért nem tűzelünk, mert csupasz seggel járkálunk? – Széttárta a karjait, a nap megcsillant az ujjain meredező fehér karmokon. – A lexikonban a te képed van a felelőtlenség szócikkely alatt, Trent. A te képed, vagy ha nincs akkor megszerkesztem úgy!

– Figyelj...

Dörömböltek az ajtón, aztán újra. Trent elhallgatott, eszébe jutott, hogy most éppen valaki haldoklik a teherfülkébe, vagy talán már meg is halt. Neyy kicsatolta magát, és Trentre nézett.

– Még később megbeszéljük... – morogta, aztán az ajtóhoz lépett és kinyitotta. Trent az ablakon túl elsuhanó esőerdőre és roncsokra koncentrált. A szeme sarkából látta Braddockot. A roncsvadász szétvetett lábakkal állt, és úgy emelte tekintetét Trentre. Arca egy felrobbani készülő vörös óriás színében pompázott.

– Mi történt a beosztottjával? – szólalt meg Neyy.

– Meghalt – jött nagy sokára a válasz. Trent a szeme sarkából odanézett. Braddock szemében nem gyűltek a gyász könnyei. A válla nem ereszkedett meg... Haragos volt, de ez a harag sem a gyászé volt. Inkább mint aki a legpokolibb szörnnyel fog szembenézni szemben. – Azt mondtam, hogy biztonságba vigyetek be és hozzatok ki erről a helyről, igaz? És a szajrét is, igaz.

– Nem a mi hibánk, hogy az akethinek rajtuk ütöttek – próbálta békíteni Neyy a bandavezért, de az megrázta a fejét.

– Igen, az nem a ti hibátok – sziszegte, mint egy gázzal teli palack robbanás előtt. – Az viszont a ti hibátok, hogy késtek. Írtunk szerződést, hogy biztos távolságban fognak keringeni? Ragaszkodtál ahhoz a rohadt szerződéshez! Akkor miért nem tartottad magadhoz hozzá?