A Blaha Lujza Akadémia mindig is egy problémás helyként volt számontartva. De miért ne lenne problémás, amikor minden magyar vezető gyermeke ebbe az intézménybe jár?
Közéjük tartozunk mi is, bizony.
Testközelből tudjuk elmondani azt, hogy az arisz...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Biztosan nem szeretnéd, hogy bemenjek veled? - kérdezte a nővérem, Vivien, amikor már körülbelül öt perce ücsöröghettem mellette a kocsiban, egyetlen izmomat sem megmozdítva közben és szüntelenül a Blaha pompázatosan hányadékkeltő épületét nézve. Noha nem az épület tehetett róla, az önmagában lebilincselőn festett minden külső szemlélő számára, nekem sokkal inkább az ide járó emberek miatt kezdtek el műkődésbe lépni a hányószerveim. Nem nehéz kitalálni: gyűlöltem minden ízében ezt a helyet és legszívesebben felgyújtottam volna a francba.
- Vivi, megbeszéltük már ezt, minden okés, csak egyetlen percet várj még - próbáltam megnyugtatni őt, kevés sikerrel persze. Nyers hanghordozásomból tökéletesen le tudta vágni azt, hogy mindenhogy vagyok, csak éppenséggel jól nem. De már megszokhatta. Idén lesz harmadik éve, hogy így kezdem az új tanévet.
A nővérem gondterhelten felsóhajtott, majd a kezem után nyúlt és erősen megszorította azt. Kelletlenül ránéztem végre és aggodalmat véltem felfedezni a kék íriszeiben. Szokásos, rendezett, aranyszőke hajzuhataga most kócosan ékeskedett a fején, intenzív, óceánkék szemei alatt pedig halványlila karikák húzódtak végig. Fáradt volt. A jogi kar kiölte a lelket is az emberből, s ha valaki ijesztően komolyan vette az egyetemet, az a nővérem volt. Jóformán még el sem kezdődött az új tanév, ő máris hetekkel korábban nekifogott a tanulásnak, s emellett dolgozni is járt. Tegnap is valami hajnali kettőkor esett be az ágyba a meló után és csak azért kelt fel reggel hat órakor, hogy kihozhasson Miskolcról egészen Veresváraljáig, mely út ugyan nem volt nagyon hosszú, de Vivi Egerben dolgozott, s valami 80 kilométert kellett utaznia hazáig előtte, hogy még egy kis időt eltölthessünk egymás társaságában otthon, csakis azért, hogy aztán délben elvigyen a sulihoz, a szüleim ugyanis erre nem értek rá. Az apám - a híres-neves Balla Endre - pénzügyminiszterkedett a Parlamentben azon a reggelen odafent Budapesten, anyukám pedig - Balla Edit - üzletasszonyoskodott szokása szerint, teljesen beleásva magát a munkájába. Hát igen, egy ambíciózus család fekete bárányának számítok, a rossz példának, a különcnek. Noha nem hibáztattam őket, de azért jól esett volna, ha egyszer az életben ők is elkísérnek az iskolába, mint minden normális szülő a gyerekét. Az viszont vígasztalt, hogy ha ők nem is, Vivi legalább törődött velem annyira, hogy ezt a lépést helyettük is megtegye.
Felkavarodott a gyomrom. Nem szerettem, ha valaki szomorú volt miattam. Főleg ha ez a személy a nővérem volt, akit jobban szerettem a tulajdon szüleimnél is.
- Ott a telefon, tudod, hogy bármi is van, hívhatsz. Akár éjszaka is - közölte velem szemrebbenés nélkül.
Persze, nagyon jól tudtam. Vivi volt az egyetlen, aki az álcám mögé látott. Az egyetlen, aki úgy ismert, mint a saját tenyerét. És az egyetlen, akire tényleg számíthattam és akiben soha nem csalódtam ezidáig.
Halvány mosolyt erőltettem az arcomra.
- Tudom, Vivi. Ne aggódj, tényleg, csak... utálom ezt a helyet. Mindenkivel együtt. Na jó, vannak azért kivételek - jegyeztem meg, mire a nővérem arcán egy csapásra egy hatalmas vigyor terült szét. Pontosan tudtam, hogy mire gondolt. Vagy inkább kire.
