A Blaha Lujza Akadémia mindig is egy problémás helyként volt számontartva. De miért ne lenne problémás, amikor minden magyar vezető gyermeke ebbe az intézménybe jár?
Közéjük tartozunk mi is, bizony.
Testközelből tudjuk elmondani azt, hogy az arisz...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
– Na jó, feladom, legyőzhetetlen vagy! – dobta fel a magasba a tanulókártyákat Napsi, megadóan térdre hajtva a fejét. Laczkó egész délelőtt a szobánkban lopta a napot, eredetileg velem szeretett volna egy tanulós délelőttöt tartani, ám mivel már korábban ígéretet tettem a lányoknak, hogy az utolsó néhány órámat a karácsonyi szünetre való visszavonulásom előtt velük töltöm, ezért összekötöttem a kellemeset a hasznossal és beinvitáltam a fiút a rezidenciánkba. Dalma nem igazán örült neki és gyanítom, hogy az érzés kölcsönös lehetett Laczkó részéről, de a kedvemért egyikük sem kötött bele a másikba, így mondhatni zökkenőmentesen telt az a néhány óra, ameddig a fiú a Harvard szúrópróbaszerű interjújára készült, a lehető legfurcsább kérdésekre válaszolva, melyek a papírkártyákra voltak felvetve. Persze mindből tökéletesen levizsgázott, amibe egy idő után mind beleuntunk; egész egyszerűen képtelenség volt fogást találni rajta, már ami a tanulási készségeit illette.
– Sajnálom, biztosan elegetek lehet már belőlem – nevetett halkan, majd a ragtapasszal beborított gyűrűsujjára pillantott. – Egyébként köszi a kenőcsöt, Napsi, már nem is érzek szinte semmit! – hálálkodott a lánynak, ugyanis a vad, magyarázó gesztikulálása közben elvágta az ujját az egyik kártyával, amit Napsi körömvirágkenőccsel kezelt. Manapság egyre nagyobb gyakorisággal kotyvasztott különböző kencéket. Gyakran maradt inkább a szobában, mellőzve a katakombákat, hogy gyógynövényekkel kísérletezhessen. Néha ki sem látszott az orra a naplóból, amiben ősrégi orvostudományi fortélyok és mágikus szeánszok voltak megörökítve. Rettenetesen kíváncsi voltam, hogy vajon az én, még felfedezetlen naplóm is rejtegetett-e ilyen vagy ehhez hasonló ínyencségeket.
– Szóra sem érdemes! – mosolygott a lány, majd feltápászkodott a földről és a ruhásszekrénye felé vette az irányt, mert ahogyan én is, úgy ő is a hazamenéshez készülődött még a karácsonyi bál előtt. Azt mondta, kivételesen kihagyja a felhajtást.
– Mikor látlak legközelebb? – fordult felém Laczkó, rozsdabarna csillogással a tekintetében, miközben a kártyákat gyűjtögette össze egy pakliba. Apró levegővétellel próbáltam leplezni a zavaromat, valahogy a legkisebb interakció is hevesebb dobbanásra késztette a szívem, amikor róla volt szó.
– Azt hiszem újévkor. Már ha ott leszel a Parlamentben. A karácsonyt Skóciában töltjük az idén, majdnem két hétig leszünk távol – újságoltam. Én voltam a legboldogabb ember a világon, amikor anya néhány nappal korábban felhívott a hírrel, mert ez azt jelentette, hogy legalább a karácsonyt távol tölthettem Magyarországtól. Évek óta vártam már erre.
– Melyik település?
– Fife – feleltem –, a nagybátyámnál karácsonyozunk, nagyi azt mondta, kell egy kis változás. Már elege van a jól bevett szokásokból.
– Oh, az gyönyörű hely! Piciny városka, sziklás hajóöböl...
– Jártál már ott?
– Csak egyszer – mosolyodott el, a szőnyegre pillantva –, még ötödikben a cserkészcsapattal. De sosem felejtem el Skócia gyönyörű, várkastélyokkal teli, vadregényes tájait. Az időjárás pocsék volt, nem rajongom az esőért, de a látkép és az összhang mesébe illő. Mint egy borzongató, rejtélyes szellemtörténet.
