Fordult a kocka /MIRACULOUS TÖRTÉNET/

Több mint barát

Adrien szemszöge:

Bármennyire aranyos is volt Marinette, ha zavarba jött, megígértem neki, hogy abbahagyom a kézcsókolgatást. Úgyis a szája a főnyeremény...
- Nos, van egy óránk ebédig. Mit szeretnél csinálni? - kérdeztem.
- Ó... Hát... Nem is tudom... Ismered az Ultimate Mecha Strike III-at?
- Te is játszol azzal a játékkal? Szuper, van kedved egy menethez?
- Naná! Készülj a vereségre!
Ezen csak mosolyogtam. Gondoltam hagyom nyerni, hadd örüljön... Hadd nevessen azon a csodás hangján... Beraktam a játékot és adtam neki egy kontrollert. Direkt egy ügyetlen rúgással kezdtem, ő könnyedén kivédte, és nekem támadt. Nem védekeztem, ezért az első ütéstől a földre kerültem, és ott már egyszerű rúgásokkal legyőzött. Azt reméltem, hogy örvendezni fog, ehelyett viszont felém fordult.
- Ne hagyj győzni! - mondta - Adj bele mindent!
- Oké, te akartad - vigyorogtam.
Nekirontottam a kedvenc harcmozdulataimmal, ő pedig egyből a földrekerült. Felkészültem a kivégzésre, de ekkor egyszerűen kikerülte a támadásomat, és megállás nélkül püfölni kezdett a legkreatívabb kombinációkkal amiket valaha láttam. Semmi perc alatt legyőzött.
- Mondtam, hogy elverlek! - mosolygott rám. Engem viszont nem érdekelt, hogy vesztettem. Végre megint mosolygott! És ez így ment tovább. Legyőzött, mosolygott, én meg csak gyönyörködtem benne, amíg Nathalie be nem kopogtatott, hogy hívjon ebédelni.
- Majd legközelebb megtanítalak a néhány trükkre - mondta kicsit fölényeskedő hangon.
- Alig várom - mondtam, azzal elindultunk az ebédlő felé. Marinette szülei már bent várakoztak. Egy nagydarab mosolygós férfi, és egy férjéhez képest apró kínai nő. Mint az később kiderült, övék volt Párizs legjobb péksége. Nagyon kedvesek voltak, és úgy tűnt szimpatizálnak velem, ami jó hír. Ebéd után ők is meghívtak minket a pékségbe másnapra köszönetképpen. Marinette azt mondta nála is játszhatunk majd, azzal elindult a szüleivel hazafelé. Én csak mosolyogva bámultam utánuk.
- Úgylátom jól összebarátkoztatok Marinettel - szólalt meg anyám.
- Igen, jól látod.
- De úgysejtem te többet akarsz tőle mint barátság - mondta az apám. Erre nagyon elvörösödhettem, de ők csak kuncogtak.
- Áldásunk rátok - mondta anyám. Én csak rájuk mosolyogtam és annyit motyogtam:
- Köszönöm.

Másnap reggel ismét nagyon figyelmesen fésülködtem, a legjobb dezodoromat használtam, alaposan megtisztítottam a fogaimat, és szájvizet meg szájsprét is használtam hiszen ki tudja hátha elcsattan egy csók is! Mikor már mindennel kész voltam, gyorsan szedtem egy csokor virágot a kertünkből. Mikor a szüleim meglátták csak mosolyogtak, és várták, hogy végezzek. Miután összeállítottam a legszebb csokrot amit tudtam, beszálltam az autóba.
- Szép csokor! - dícsért meg anyám.
- Tessék? - kaptam fel a fejem - Csokor? Ja, hogy ez...
- Most is rajta jár az eszed, igaz? - nézett megértőn.
- Igen... Minél jobban megismerem... Annál többet jár az eszemben...
- Hidd el, ez normális. Én is voltam szerelmes, és nekem is egész nap csak Gabriel járt az eszemben. De akkor te még csak a legmerészebb álmaimban léteztél... - mosolygott rám, aztán homlokon csókolt.
- Tudod - fordult felénk apám is - Ha valamiben segítségre van szükséged, nyugodtan fordulhatsz hozzánk.
Én csak bólintottam. Lenéztem a csokorra. Elképzeltem ahogy irulva-pirulva átveszi. Ahogy felnéz rám. Ahogy közelebb hajol...
- Megérkeztünk - zökkentett ki a gondolataimból a sofőr. Kiszálltunk, és bementünk a pékségbe, ahol Marinette álldogált a pult mögött, és az anyjával beszélgetett. Háttal állt nekünk, így nem vett volna észre, ha nem csilingel a kis csengő az ajtó fölött. Mire megfordult már ott voltam a pult másik oldalán, a csokorral a kezemben. Ő csak meglepettem nézett rám aztán megszólalt:
- Ó, szia! Jónapot Mr. és Mrs. Agreste!
- A házigazdának - nyújtottam neki a csokrot. Némiképp elpirult, de átvette a csokrot.
- Ó, Marinette - szólalt meg Mrs. Cheng - menj nyugodtan és rakd őket vázába addig én foglalkozom a vendégekkel!
- Rendben anya - bólintott a lány és már indult is.
- Kövessenek! - mondta a nő, azzal elindult a lépcsőházban felfelé. Követtük egy takaros kis lakásba, ahol már meg volt terítve. Mind leültünk az asztalhoz, és Marinette is megérkezett. Mellém ült le, miután kirakta mindannyiunk elé az ételt, ami nem mellesleg nagyon finom volt. Mikor végeztünk a szülők beszélgetni kezdtek. Egy darbaig csak hallgattuk, aztán Marinette a fülembe súgott:
- Szóval van kedved feljönni a szobámba?
Bólintottam, majd apám felé fordultam és megvártam, hogy észrevegyen. Miután ez megtörtént Marinette vállára tettem a kezem és a szobája felé intettem a fejemmel. Apám elmosolyodott és bólintott, mi pedig felosontunk a szobájába. Ahogybeléptunk és körülnéztem feltűnt, hogy minden rózsaszín. Ez nem is volt olyan meglepő, hiszen egy lány szobájáról beszélünk. Volt egy kissé zsúfolt munkaasztal, ami a szoba sarkában derékszögben folytatódott. Felette egy ágy volt, amire egy meredek lépcső vezetett föl. A szobában volt még egy próbababa, egy heverő szerűség és egy csomó kép a falakon különböző ruhákról. Meglepetten vettem észre, hogy rólam is voltak képei.
- Marinette - szólítottam meg.
- Igen?
- Miért vannak képeid rólam?
- Tessék? Ó, hogy azok? Azok csak a ruhák miatt. Tudod az apád a legnagyobb példaképem, és szinte minden ruhájához te állsz modellt.
- Ja... Értem...
Ez azért kissé szíven ütött. Szóval nem is talál helyesnek. Várjunk ilyet nem is mondott. Túlgondolom az egészet. Nem ranong értem olyan gyerekesen mint a többi lány, de attól még lehet, hogy felnéz rám... Hátha...
- Akkor nem játszunk? - mutatott a gépére Marinette.
- Hm? Ó, dehogynem, csak... Elgondolkoztam. Mehet a menet!
Azzal nekiugrottunk a játéknak. Ezúttal egy csapatban voltunk, és mindenkit levertünk az online harcban. Vagyis inkább Marinette vert le mindenkit, ugyanis ő sokkal magasabb szintű volt mint én, és az ellenfelek az ő súlycsoportjában voltak. Én csak körülöttük bukdácsoltam. Marinette ezt har észrevette és pár meccs után megint egymás ellen mentünk, hogy megmutathasson pár trükköt. Egész nap ellettem volna a társaságában, de sajnos hamar mennünk kellett. Még mielőtt kiléptünk volna az ajtón, hirtelen támadt egy ötletem és gyorsan azt hazudtam, hogy fennhagytam valamit Marinette szobajában, és kértem, higy segítsen megkeresni. Mikor felértünk felém fordult:
- Szóval mit is keresünk? - kérdezte.
- Semmit, csak ké dezni akartam valamit...
- Vagy úgy ki vele!
- Nem volna kedved eljönni mozizni egyet? Mondjuk holnap?
- Miért? Van valami film amit nem mersz egyedül megnézni?
- Nem csak... Gondoltam...
- Nyugi, csak ugratlak! Hánykor?
- Délután négy megfelel?
- Nekem jó.
- Oké, akkor holnap! Szia!
Délután négy... Ezaz... Akkor még vacsorázni is elvihetem a film után! Sebesen dobogó szívvel léptem ki az ajtón. Megcsináltam. Elhívtam mozizni... Ez életem legszebb napja...

Folytatása következik...