Fordult a kocka /MIRACULOUS TÖRTÉNET/

Új munkatárs

Marinette szemszöge:

Hajnali ötkor ébredtem fel, és nem tudtam visszaaludni.
El sem hittem, hogy együtt fogok dolgozni Gabriel Agreste-tel a divattervezők királyával, meg persze a feleségével. A divattervező karrierem, amiről mindig is álmodtam végre elkezdődhet! Ráadásul a semmiből jött az egész. Egy hónapja még azon gondolkoztam, hogy mit fogok csinálni egy év múlva mikor kijárom az iskolát, hogyan fogok hozzá a dolgokhoz és erre csakúgy az ölembe pottyant egy életre szóló lehetőség!
Gyorsan lezuhanyoztam, megszárítkoztam. A törülközőmet magam köré csavartam, és úgy álltam a tükör elé rendberakni a hajamat. Egy darabig próbáltam kontyba fogni, de sehogy se akart sikerülni, úgyhogy megint a valamelyest kislányos két copf mellett döntöttem, azt remélve, hogy ez nem ront a megjelenésemen. Elgondolkoztam sminkeljek-e, de végül ezt is elvetettem. A ruhásszekrény előtt megint sokat időztem, nem tudván mennyire kéne elegánsnak lennem. Végül egy rózsaszín ujjatlan felsőt, és egy fekete rövid szoknyát húztam fel, rózsaszín topánkával. Lesiettem a szüleimhez reggelizni ugyanis a sok válogatás miatt csak fél órám maradt nyolcig. Behabzsoltam a croissantomat, és már rohantam is ki az ajtón. A szüleim csak meghatottan integettek utánam. Ők is odáig voltak amiért nyertem a tehetségkutatón, csak ők nem lepődtek meg annyira mint én. Éppen az utolsó pillanatban értem az Agreste ház elé, ahol a titkárnő már nyitotta a kaput. Felzárkóztam a sor végéhez és úgy sétáltam be mintha már fél órája ott ácsorognék. Ahogy beértünk a bejárattal szembeni lépcső tetejéről Mr. Agreste szólított:
- Marinette Dupain-Cheng, kérem kövessen a leendő dolgozószobájába, a többiek pedig itt várják meg, amíg a cégem számukra kijelölt munkatársa megérkezik! Köszönöm.
Mialatt ezt végigmondta én fellépcsőztem mellé és onnan halgattam tovább. Ezután rámpillantott, és elindult a balra vezető újabb lépcsőn. Követtem egy nagy terembe, ami a legprofibb divattervező cuccokkal volt tele. Próbababák, tervezőasztal, hatalmas képernyők, automata varrógépek, hatalmas érintőképernyők ruhaprogramokkal és minden ami csak kellhet.
- Ez lesz a dolgozószobád - mondta - Ha bármire szükséged van a jövőben csak szólj Nathalie-nak. Ha elkészülsz egy ruhával, azt az irodámba viszed, és ha nem vagyok elérhető megmutatod a feleségemnek, ha pedig ő se elérhető, akkor leteszed az egyik próbababára. A ruháid szerzői jogaival egyelőre én foglalkozom, a hasznot viszont te húzod belőle. Ha modellre van szükséged, a fiam rendelkezésedre áll. Hamarosan neki is bemutatlak, de előbb megmutatom az itt található gépek néhány fortélyát. Ez a munkakörnyezet megfelel az elvárásainak?
Egy darabig nem is tudtam válaszolni, annyira meg voltam lepődve.
- Ho-hogy az elvárásoknak... Én... Ez... B-bőven megfelel, n-nagyon köszönöm Mr. Agreste!
- Ugyan szóra sem érdemes.
Ezután körbevezetett, és megmutatta mi hogyan működik. Közben az ájulással kellett küszködnöm. Nem tudtam elhinni, hogy ez valóság. Attól féltem, nemsokára felriadok az ágyamban és öt perc alatt el is felejtem az egészet. De csak nem ébredtem fel. Ez igazi volt. Valóság.
- És... ez tényleg... mind... - kezdtem dadogni, miután mindent megmutatott.
- Ez mind az öné - felelte - Most pedig bemutatom a fiamat.
Azzal kinyitotta az ajtót, és belépett rajta Adrien Agreste. Hihetetlen volt, hogy ott állt előttem Párizs leghíresebb modellje. Sok volt ez egy napra.
- Szervusz! Adrien Agreste, szolgálatodra - mondta azzal meghajolt előttem. Ezzel kissé zavarba hozott.
- Tudom, neked nem kell bemutatkozni... Nekem annál inkább...
- Marinette Dupain-Cheng - mosolygott rám - neked sem kell bemutatkoznod.
- Na de honnan...
- Ott voltam tegnap a tehetségkutatón.
- Ja... Tényleg... Nos, örvendek! - mondtam, még mindig zavarban. Kinyújtottam a kezem, hogy megrázhassa, de ehelyett megcsókolta! Erre már tényleg elpirultam.
- Adrien - szólt ekkor közbe Mr. Agreste - Ha már ennyire élvezed a kisasszony jelenlétét meghívhatnád ebédre.
A fiú szeme felcsillant.
- Természetesen, apa! - mondta vidáman - Nos, mademoiselle, mit válaszol?
- Ó, hát... Nagyon megtisztelő, - motyogtam - de a szüleimmel ebédelek...
- Ezesetben őket is meghívjuk!
- Ó... Jaj, igazán nem kell...
- Ugyan - mondta szelíd hangon Mr. Agreste - Nyugodtan fogadja el kisasszony, küldetek egy kocsit a szüleiért.
Innentől már nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott pironkodva, és bólintottam.
- Nagyszerű! - mondta önelégülten Mr. Agreste - Én intézkedem az ügyben, Adrien kérlek szórakoztasd a vendégünket.
- Ezer örömmel! - vigyorgott a fiú, és minden formalitást mellőzve, felkarolt és vinni kezdett a szobája felé. Inkább nem is ellenkeztem, az úgyis csak kínosabbá tette volna a helyzetet. Nemsokára megálltunk egy ajtó előtt. Adrien kinyitotta előttem, és udvariasan megvárta míg bemegyek. Odabent hihetetlen látvány tárult elém. A szoba legalább hat méter magas volt, egy kis galériával, ahova csigalépcső vezetett, egy nagy tévével, egy négymonitoros számítógéppel, falmászó fogantyúkkal a falon egy nagyjából hatszemélyes fotellel a szoba közepén, és hatalmas üvegablakokkal. Extra berendezésként egy csocsóasztal és egy zongora is volt. Az ágy pedig franciaágy...
- Ez mind a tiéd? - néztem ámuldozva a fiúra.
- Igen - felelte - De nincs akivel megosszam. Apáék folyton dolgoznak, barátaim pedig nincsenek.
- Tessék? Hogyhogy?
- Hát... Tudod én itthon tanultam... Magántanártól... De mindegy is, most megoszthatom veled.
Elmosolyodtam.
- Már van egy barátod - mondtam, és kinyújtottam a kezem egy kézrázásra, de mire eszembejutott mi történt legutóbb már késő volt. Megint megcsókolta a kézfejem - Te mindig ezt csinálod?
- Nem. Abbahagyhatom ha zavar.
- Nem zavar, csak... Zavarba hoz.
- Értettem, abbahagyom.

Folytatása következik...