Ohh a gimnáziumi évek. Micsoda rettenetes négy év. Micsoda gyűlölet és fájdalom.
Most , hogy már egy éve végeztem a gimnáziummal úgy gondolom sokkal jobban és érthetőbben tudok róla nektek írni. Szeretném azt leszögezni , hogy az itt leírtak alól teljes kivételt élvezz az osztályom. Nem kötöttem extra szoros kapcsolatokat, hiszen senkivel nem beszéltem már egy éve , viszont egy jó osztályközösség része voltam és egy rossz szavam nincs egyikükre sem. Ebben a részben sokkal nagyobb szerepe lesz az én mentális összeroppanásomnak és az oktatási rendszer teljes csődjének.
Kezdjük a legelejéről a dolgot. Nos gimi. Hozzá tenném az előző részhez , hogy fellebbezéssel kerültem be ebbe a suliba. Nagyon szerettem volna ebbe az iskolába járni, hiszen a családom 80%-a ebbe a suliba járt, így úgy éreztem nekem is kötelességem ide járni , még akkor is ha erre a családom sose kötelezett. Nagyon erős gimnáziumnak számított régen is és most is, de nagyon sokba kerül.. Nem tudok nagyon más gimnáziumról nyilatkozni, csak azt írom nektek ide amit tapasztaltam és hallottam más iskolákról. Biosz-kémia tagozatra jártam mert azzal a gondolattal kacérkodtam nagyon sokáig , hogy én gyermek pszichológus leszek. Mint említettem szeretném visszaadni a gyerekeknek azt a szeretet amit én kaptam anno , és tudtam , hogy orvosként nem állna meg a kis lelkem a helyét. Ugye 15-16 évesen kerültem be. Hadd elevenítsem fel , hol állok most én. Szóval eddig volt egy nehéz de szép kisgyermek korom és egy zavaros általános iskola és a nagy lázadó korszakom ami után elértem egy bizonyos csúcs pontot az életemben. Eljöttem gimibe , úgy hogy szinte minden tökéletes volt az életemben. De belül tudtam azt , hogy ez mind látszat, hogy belül már óriási gondok voltak.
A temészetemből adódóan ahogy bekerültem az iskolába, máris barátkoztam ismerkedtem amivel semmi gond nem volt, fogadták és viszonozták a közeledésem és a vidámságom. Talán egy év kellett ahhoz, hogy úgy érezzem belül nem vagyok teljes. Volt akkor már egy jó pár lmbt közösségből ismerősöm és az egyik transz srácra írtam rá akkoriban. Nem tudtam eldönteni, hogy mi is vagyok én valójában. Nem voltam nő és nem szerettem a testem. Borzasztó módszerekkel szorítottam el a mellkasom ami nagy fájdalmakhoz vezetet hosszú távon. Nem tudtam kikhez vonzódom , sose volt senkim az életemben. Nem éreztem teljesnek magam , de teljesen kétségbe voltam esve. Nem volt jó semmi és nem tudtam ezzel a hiánnyal és öngyűlölettel megbirkózni. Az akkori barátom akkor szembesített azzal a fogalommal , hogy transzneműség. Ő nem akart engem semmire rábeszélni , vagy esetlegesen belém beszélni valami , így elirányított különböző oldalakkal ahol foglalkoztak a transzszexualizmussal. Akkor nagyon sokat olvastam erről és még jobban megrémültem. Megrémültem az egésztől, hogy nekem mennyi fájdalmon kell átmennem , mennyi gyűlölettel fogok majd megint találkozni. Meg én transz? Hisz lány vagyok... Hisz így lettem nevelve. Hisz női nevem van.. Hisz.. Hisz én... A rémületemet neki is elmondtam , amire úgy reagált , hogy semmi baj pont ezért mondta , hogy olvassam el , hiszen egyszerűen lehet , hogy csak non-binary vagyok. Ezzel a fogalommal megbarátkoztam. Nem kell nevet váltanom. Nem kell műtéteken és kezeléseken részt vennem, egyszerűen csak nem szeretem nőként azonosítani magam , de férfi sem vagyok. Ezzel az állapottal 16 évesen teljesen megbékéltem. És egy rövid időre ezt így magamban el is temettem.
Iskola. Nos csőd. Undorító csőd. Már elég hamar elkezdett az látszódni , hogy talán nagy problémáim vannak. A fentiekben leírt kétségbeesés és önutálatra hozza jött , hogy az általános iskolához képest egy teljes szakadékot kellett volna áthidalnom. Annyira sok órám , és olyan sok időmet és energiámat elvette már kezdettek óta a gimnázium , hogy a sport szinte teljesen elhalványult mellette. A karrieremet szinte 1 év alatt teljesen leromboltatta velem. Brutális mennyiségű óra , hatalmas stressz. 9. féléve után elkezdtek jelentkezni az alvászavaraim. Nehezen aludtam, és túlságosan fáradt voltam. A stressz kezdte felemészteni a mindennapjaim. Nem kellett sokat várni , hogy pánikbeteg legyek ettől. Először akkor jöttek ki a rohamok , amikor az alvászavarom súlyosbodott, és bepánikoztam attól , hogy nem tudok aludni, de ha nem tudok aludni , hogy megyek iskolába , hogyan fogok teljesíteni , hogy tudok majd másnap megtanulni egész tankönyveket? Aztán már iskolában is amikor dolgozatot kellett volna írnom, vagy csak annyi leckét feladtak amikor ott tudtam , hogy képtelen leszek ezt mind megtanulni.
