❝a lány szerelme, a fiú kitartása.
a lány mentsvára, a fiú fénysugara.
az ő Malfoy-a, az ő Granger-e.
ameddig az univerzum össze nem omlik. ❝
Az élet, amiről nem is gondolta, hogy valaha az övé lehet.
A család, aminek védelmére felesküdött.
Amedd...
Voltak éjszakák, amikor képtelen voltam elmozdulni Scorpius mellől, képtelen voltam lehunyni a szemem, ameddig ő nyugtalan volt. Sokáig még azután sem. Ekkor Hermione mellém lépett, átkarolt, és a fülembe suttogott. Meggyőzött arról, hogy az önsanyargatást hagyjam magam mögött. És aludjak.
De a nap végén mindig arra gondoltam, mikor magamhoz öleltem a fiamat, vagy amikor Hermione hozzám bújt, hogy megérdemlem-e én ezt az életet.
Konkrétan rettegtem attól, hogy mi lesz, ha Scorpius évek múlva elkezd kérdezgetni arról, hogy mi van az én szüleimmel, hogy milyen gyerek voltam én. Ha őszintén kellett volna erre válaszolnom, nem lett volna túl boldog a kép. Hiszen én is tudtam, hogy nem voltam valami rendes gyerek, sőt eléggé romlott voltam. Kegyetlen, hitvány és visszataszítóan agresszív és bántó, főleg tinédzserként. Főként az ő anyjához.
Egyfolytában cseszegettem valakit, hajszálhíján meg is öltem egy diáktársamat, és részt vettem egy ártatlan ember megölésében, még akkor is, ha nem akartam. Rossz embernek számítottam, még ha ezek a tetteim sok éve történtek.
Nem érdemeltem meg egy nőt és egy gyereket, akik szerettek.
És, amikor Hermione bejelentette, hogy ismét terhes... egy olyan félelem került újra a felszínre, amiről örökre el akartam felejtkezni.
Hogy elveszhetem őt.
Ez volt az első reakcióm. És a második is.
Nem tudtam örülni a következő gyermekünknek, mert egyszerűen rettegtem attól, hogy mi történik velem, velünk, ha valami rosszul sül el. Amikor Hermione Scorpius születésénél majdnem meghalt, a legszörnyűbb gondolataim kerültek előtérbe. És nem tudtam nem a szörnyűségekre gondolni, a szörnyű jövőképekre, amelyek központjában én álltam, a szörnyű apa.
A jövőképekben valahogyan mindig Lucius Malfoy-já változtam. Még akkor is, ha megesküdtem arra, hogy ez sosem következik be.
Három napja, mióta becsaptam magam után az ajtót, az irodámban "éltem" az Aurorparancsnokságon. Nem tudtam, nem voltam képes hazamenni. Egyszerűen képtelen voltam.
Legnagyobb baklövéseim az életemben azok voltak, amikor elhagytam Hermione Granger-t. De ezúttal nem csak a barátnőmet hagytam magára. Hanem a feleségemet. És a fiamat. A családomat.
Nem tanultál te semmit az elmúlt években, Draco?
Nem. Úgy látszik, hogy nem.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
- Édes jó Malazár, mi ez a szag? - három nappal azután, Blaise Zambini sétált be az ajtómon, rögtön az orra és a szája elé kapva a kezét.
- Neked is szia, Blaise - csak morgás szakadt ki belőlem, üdvözlés gyanánt. Nem mintha sok hangot mondtam volna ki az elmúlt napokban.
Blaise megtorpant, amikor a szeme rám tévedt. Finoman szólva sem festettem túl jól. Azokat a ruháimat viseltem, amik valamiért az irodai szekrényemben voltak, természetesen se a ruhák, se én nem voltam valami tiszta. Aztán Blaise tekintete tovább siklott. A kanapéra, ami az ágyamként szolgált az elmúlt éjszakákon.
