C H A P T E R 3

29.9K 1.2K 256
                                    

Nem tudom mikor történhetett vagy hogyan. Azzal hitegettem magam, hogy csak még egy perc, csak még egy perc, míg nem a percek órákká nem váltak, én pedig egyre álmosabb és álmosabb lettem, míg végül arra nem keltem, hogy valaki becsapja az ajtót. Ijedten ültem fel az ágyban, nem is realizálva pontosan hol is vagyok. Álmosan, maratont futó pulzussal pillantgattam körben, míg rá nem jöttem: Darren szobájában. Az említett személy pedig részegen tántorgott az ágya felé, vagyis egyenesen felém. Nagyokat pislogva néztem magas alakját, ahogy a hajába túr, majd idegesen lerúgja cipőjét. Csak pár éjszakai lámpa világította meg, de még így is láttam, nincs valami jó passzban. Főleg akkor bizonyult be igazam, mikor felnézett. Arcát megint vérfoltok tarkították a ruhájával egyetemben, szörnyen festett. A fehér pólóját továbbá néhány sárfolt is éktelenítette, mintha a földön fetrengett volna. Oda akartam menni hozzá, letisztítani arcát, de csak lefagyva ültem és bámultam rá. Ő is így tett, majd összevont szemöldökkel, öblös hangon megszólalt:

- Mit ke-keresel itt, Lane?- motyogta botladozó nyelvvel. Kicsit megijesztett. Nagyon nyelve megpróbáltam megszüntetni a torkom szárazságát. Már rég nem hívott így, a legutóbb, amikor megtette életében egyszer kedves volt velem. Azt hiszem ketten voltunk a házban és óriási vihar volt odakint. A villámok lecsapták az áramot én pedig majdnem sokkot kaptam. Három dologtól féltem igazán: a sötétségtől, mennydörgéstől és a bohócoktól. Bohócok ugyan nem voltak, de az a másik kettő már éppen elég volt ahhoz, hogy könnyekben törjek ki, amit az ő pólója itatott fel. Sokáig csak ültünk a kanapén, ő pedig a karjaiba vonva simogatott és csitított. Sosem fogom elfelejteni, amit akkor mondott; "Nyugodj meg, Lane, semmi sem bánthat, amíg itt vagyok". Arról a napról sosem beszéltünk senkinek, még egymás között sem tettük. Mintha meg sem történt volna, másnap már visszaváltott egy kis gerinctelen féregbe és azt a gondoskodó énjét el is felejtettem a mai napig. Összeszedve magam kicsit késve, de halkan válaszoltam.

- Tudom, hogy te válogattad a csokrot, meg akartam köszönni- susmogtam, mire csak egy horkantást kaptam gúnyos nevetéssel vegyítve. Felszaladt a szemöldököm, figyeltem, ahogy Dash az ég felé fordítva a fejét baljóslóan kacarászik.

- Úgy, h-hogy elszúrod az esélyem annál a lánynál, aki tetszik? Tudod ma Lizze lepattintott, azt mondta miattad- mutatott rám vádaskodóan. Köpni-nyelni sem tudtam - Hogy csak te miattad meg a kis fecsegő szád miatt van az egész. Ezzel akartad megköszönni? Hm? Hát akkor köszönd meg és szépen húzz el innen- a mondat végére már szinte kiabált. Összerezzentem durva hangjától, szemeimben gyűlő könnyen elhomályosították az előttem álló fiú képét. Gyűlöltem mikor ennyire agresszív volt. Majdnem végiggördült egy csepp az arcomon, de azonnal megálljt parancsoltam neki. Nem gyengülhetek el, most nem. Feltornáztam elgémberedett végtagjaimat és a hideg padlóra lépve elindultam az ajtó felé. Ki akartam kerülni őt, de alig egy méterre állt a kijárattól. Kihúzva magam sétáltam el mellette, amikor pedig azt hittem végre elhagyhatom a helyiséget, hirtelen érdes ujjak kulcsolódtak felkaromra. Ingatagon, mégis határozottan visszarántottak. Szinte majdnem nekiestem a fiú mellkasának, csak a közénk emelt tenyerem akadályozta meg, hogy ne ütközzünk össze. Összezavarodottan néztem mogyoró szemeibe, amik fájdalmat sugalltak.

- Engedj- remegő hanggal próbáltam eltolni magam tőle, de nem eresztett.

- Kedvelem Lizz-t. S-sosem bántanám meg- megcsapott cefre szaga, mire összefacsarodott arcom.

- Részeg vagy, Dash. Kérlek, engedj elmenni- húztam ki karomat a markából. Lazán elengedett, majd hangos csattanással zárt ki a magánszférájából. Feldúltan igyekeztem a folyosón a szobám felé. Idegesen a hajamba túrtam és csak akkor engedtem szabadjára könnyeimet mikor már a szobám magányába burkolóztam.

TabuTahanan ng mga kuwento. Tumuklas ngayon