Spotlight - Reflektorban

Hegyek

Leültünk egymással szembe a tágas ülésekre és Marcus elkezdett kérdésekkel bombázni. Kedves volt, figyelmes és összességében az ember nem ezt várta egy ismert embertől.

Amikor válaszoltam a kérdéseire látszott rajta, hogy nem csupasz udvariasságból kérdezi, hanem komolyan érdekli a mondanivalóm.

- Sosem jártál még Amerikától keletre?- Lepődött meg, amikor arra adtam választ, hogy hol jártam eddig.

- Nem. Eddig csak New York-ban. De a Földön élő emberek háromnegyede oda akar egyszer eljutni, szóval annyira nem panaszkodhatom- vontam meg a vállam.

Marcus felfelé nézett. Gondolom próbálta összeszedni a helyeket, amiket eddig látott.

- Én sokfelé jártam -kezdte a mondandóját. - Ez úgy néz ki, hogy megírjuk a dalokat, felvesszük, kiadjuk, turné. Lemez, turné, lemez turné. Kb. ez a sorrend. Eleinte mi is csak az államokban turnéztunk. Aztán, amikor először mentünk Európába...Hát az varázslatos volt.- Marcus nem engem nézett. Mosolyogva bambulta a földet, miközben nosztalgiázott. - Mintha egy ékszerdobozban lettünk volna! Az európaiak úgy sétáltak a látványosságok és a történelmi emlékek között, mint ahogyan mi bemegyünk a Starbucks-ba. Emlékszem, a turné Rómából indult. Felcsaptuk a srácokkal a tipikus napszemüveg-baseball sapka kombót, és nekivágtunk a városnak! - A fejét fogva nevetett az emléken. Szája előtt összerakta a kezét, így egy kicsit tompábbak hallottam. - Train a haját tépte. Nem mintha akkor lett volna neki, de minket nem érdekelt. Fogtuk az  akkor még csúcs modernnek számított telefonunkat, amit az első fizetésünkből vettünk, és elindultunk lefotózni minden oszlopot, kapualjat, sőt még egy hosszú hajú raszta csávót is lesből lefotóztunk. A narancsokat, amik a földön hevertek, mert leestek a fáról. Érted! A fáról!- nevetett. - Innen Velencébe mentünk. A lényeg ott is ugyan ez volt, kivéve, hogy Ogi feltétlen kívánsága volt, hogy lógassuk bele a tengerbe egy hídról. Az egyik lábát Landon fogta, a másikat Dylen és így egy alacsony hídról lógva kóstolta meg Ogi az Adriai-tengert. 

- És a rajongók? - kérdeztem.

Marcus csak vállat vont. 

- Változó volt. Akkoriban még nem voltunk annyira ismertek, mint most. Egyek voltunk, a "kis- és szépfiúk zenekarából".  Aki megismert minket, az odajött, voltak, aki csak bámultak és olyanok is, akik csak törték az angolt, de mindenképp szerettek volna velünk egy képet, mert "nem akarták elszalasztani a lehetőséget". Cukik voltak. Szeretem őket. Nélkülük nem tartanánk ott, ahol most vagyunk - nagyot sóhajtott, nyújtózkodott és hátradőlt. 
- Persze mindig lesznek őrült rajongók. Sosem fogom elfelejteni, hogy Koppenhágában egy csaj kész csillagtérképet nyomott az orrom alá, és bizonygatta, hogy márpedig ő meg én egymásnak lettünk rendeltetve- röhögött, majd a szemét dörzsölte - Jajj, meg amikor Szingapúrban nem akartak minket a biztonságiak leengedni a hotelből, mert féltették a testi épségünket...szóval ja, voltak történetek. De egyiket sem cserélném el semmire. A helyek, ahol voltunk, az emberek, akikkel találkoztunk...mindenki és minden csodálatos volt. Szerintem nekünk van a legjobb munkánk a világon. És februárban Koreába megyünk harmadjára- mondta úgy, mint aki már naptáron számolja vissza a napokat, hogy mikor mehet.

- És veled mi a helyzet Heaven. Azt tudom, hogy tanulsz, de mit? Mi leszel, ha nagy leszel? - kérdezte, mire pír szökött az arcomba.  - Hú, de elpirultál- mondta, miközben belekortyolt az italába. - Most már kíváncsi vagyok!

Reménykedtem, hogy egyikük sem kérdezni meg. 

- Hú, reméltem, hogy nem jön el ez a pillanat. Ki fogsz dobni a repülőből- próbáltam viccesre venni a figurát. - Öhm...kommunikációt hallgatok.