Kliséji románcok

Mi van veled nap?!

- Figyelj - mondtam, miközben átnyúltam az asztalon és bátorítóan megfogtam a kezét. - Nem fogsz rontani! – biztosítottam, mintha csak láttam volna előre azt a napot. - Okos vagy, sokat készültél. Esetleg próbáld azt képzelni, hogy ovisoknak magyarázol – javasoltam, bár a szint miatt, talán nem is tévedtem túl sokat. Sok osztálytársunk tényleg azon az értelmi mélységen tartózkodott.

- Ez nem olyan könnyű, bármikor lehet bárkinek nyelvbotlása... - válaszolta némi fáziskéséssel, nekem pedig abban a pillanatban esett le, hogy akaratlanul is megfogtam a kezét. Olyan gyorsan kaptam el a sajátomat, mintha csak megégetett volna Mary bőre.

- Izé bocsánat – szabadkoztam, miközben a lehető legmesszebb pakoltam a kezeimet Őzike közeléből. Ő is hasonlóan tett, az asztal alá az ölébe ejtette le a kezét és kissé el is fordította a fejét.

- Ha beszélgetés közben akad össze a nyelved, kijavítod és mész tovább – beszélt Mary, de azt hiszem csak azért, hogy elterelje mindkettőnk figyelmét az iménti kellemetlen helyzetről. – Ha az osztály előtt... akkor nem csak kiröhögnek jó hangosan, de hetekig ismételik a hibásan kiejtett szót a képedbe. Csak akkor állnak le hamarabb, ha akad valami más, viccesebb történés, amire ráugorhatnak.

- Csakhogy ez nem fog megtörténni! Teszek róla, hogy így legyen! – Mary erre csak bólintott, de biztos voltam, hogy a hatalmas magabiztosságom egyáltalán nem győzte meg.

- Köszönöm. Én pedig igyekszem nem emlékezni rá – ejtette ki a szavakat egy mély sóhajtás után.

- Meglásd hamarabb vége lesz, mint gondolnád – jöttem egy újabb biztató mondattal, de valamiért úgy éreztem, hogy hiába próbál meggyőzni egy kedves mosollyal, az aggodalma egy kicsit sem enyhült.

- Majd meglátjuk, ha már ott vagyunk!

***

A szerdai első óra úgy reppent el, mintha részt sem vettem volna rajta. Nos, valószínűleg azért, mert ez így volt. Persze Őzike már többször mondta, hogy fel kellene hagynom a lógással, de hát a szokás hatalmától nehezen szabadul az ember fia. Amúgy is kellett, még az az egy óra pihenés, főleg a fél éjszakás programozás után.

Magam is meglepődtem, hogy a legnagyobb feltűnés nélkül sétáltam be az épületbe. Mondjuk nem meglepő ez sem, tekintve, hogy a normális diákok ilyenkor az órán vannak, nem úgy, mint én. Már majdnem el is indultam volna a termem felé, amikor egy ismerős hang ütötte meg a fülem.

- Csá, Krisz! Újabb önmentés? – Nem tudtam nem vigyorogni a kérdés hallatán, ami akkor sem halványodott a képemről, amikor odafordultam zöld hajú, piercingekkel dekorált haveromhoz, Majréhoz.

- Szevasz, Majré – kezeltem le vele, ahogy odaléptem hozzá. – És, te hogyhogy kint? – csodálkoztam, hiszen még nem volt vége az első órának, ő meg itt dekkolt a folyóson.

- Kizavart a Skatulya... -közölte fintorogva. – Hogy szopogatná el a klórsavas kémcsövét!

- Mit csináltál, hogy kivágott? – kérdeztem és szinte biztos voltam benne, hogy valami nagy faszságot hallok majd.

- A franc se tudja! – bosszankodott sértetten. – Én csak békésen iszogattam a Red Bullomat meg csináltam egy szelvényt a tipp-mixre, amikor elkezdett rikácsolni, olyan hangerővel, hogy túlharsogta a zúzós metált a fülemben. Pedig az artikulálatlan hörgős részek a kedvenceim... - biggyesztette le a száját szomorúan, én meg nem tudtam eldönteni, hogy együtt érezzek vele, vagy beleröhögjek az arcába.

- Hát... sajnálom, haver – veregettem meg a vállát vigyorogva.

- Kösz az együttérzést – szipogott színpadiasan. – A legjobb barátom vagy! – magyarázta, de aztán röhögni kezdett. Azt hiszem, csak miatta bántam, hogy már nem voltam a végzős évfolyamban. Jó. Osztálytársak azért nem voltunk, de mivel az A és B osztálynak volt néhány közös órája, így párszor összebandázhattunk.