A baj mindig csőstül jön!

448 40 0
                                    

Jusztin

Utáltam az augusztus végét. A nyár utolsó két hetében mindig az évszakot gyászoltam, ezt pedig jelen esetben egy családi nyaralással sikerült megtenni: augusztus harmincegyedikén éjjel fáradtan, félig-meddig leégve estünk haza, és éjfél után tíz perccel sikerült realizálnom, hogy alig hét óra múlva elkezdődik az újabb tíz hónapos rémálom. A legnagyobb szerencsém az volt, hogy végzős voltam. Ilyenkor az ember már nem sok dolgot ronthat el, igaz?

Miközben még hajnali egykor is a telefonomat bújtam, abban reménykedve, hogy így lassabban telik majd az idő, végiggondoltam, mi is vár majd rám ebben az évben, és rájöttem: ez a tanév egy nagy örvény lesz, amiben egyetlen mentőövem van, Zita személyében, aki nemrégiben drasztikus átalakulásával hívta fel magára mindenki figyelmét. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy engem azelőtt is érdekelt, mielőtt a pompomlányok csapatkapitányává avanzsált volna, viszont amióta ez így volt, fontolgattam, hogy a sok lány közül, aki rajongott értem, őt választom majd.

Ilyen gondolatokkal telve csúsztattam telefonomat éjjeliszekrényemre, és csuktam be a szemem. Az álom pedig nem késlekedett, azonnal el is nyomott.

*

Autómmal idegesen fordultam be az iskola parkolójába. Késésben voltam, a tanévnyitóig alig volt húsz percem, bár őszintén, nem tudom, ez miért zavart annyira. A járművel a parkoló vége felé tartottam, hogy a szokásos, mindig árnyékban lévő helyemre állhassak be.

Viszont amikor a helyhez értem, szemem Hold méretűre nyílt a döbbenettől, miközben a lehető legerősebben tapostam rá a fékre, hogy nehogy véletlenül belehajtsak az éppen ott parkoló Suzuki Swiftbe.

– De ez... – dadogtam magam elé meglepetten. – Ez az én kibaszott helyem – suttogtam megsemmisülten, és testemmel félig hátra fordulva tolatni kezdtem.

Ez biztosan csak egy félreértés – nyugtatgattam magam. Egy éve minden egyes nap azon a helyen állt a kocsim, és ezt szinte mindenki tudta. Tippem se volt, mégis ki parkolna oda, tudván, hogy az az én helyem?

Idegesen tolattam be a legközelebbi szabad parkolóhelyre, és kiszállva bosszúsan konstatáltam, hogy a közelben egy darab fa sincsen, ami esetleg árnyékot nyújthatna, ezzel védve engem, hogy hazafelé menet ne forrjon fel az agyvizem.

Ingerülten kaptam ki a táskám a kocsiból, és beviharzottam az iskolába. A reggelemet megkoronázta a tény, hogy a bejárat felé tartva belebotlottam az iskola fenegyerekébe, Szürke Krisztiánba, aki annak ellenére is a suli előtt rontotta a levegőt, hogy a szünetben újabb tiltó táblát helyeztek ki emiatt – ráadásul még cigizett is.

Elmormogtam magamban, hogy mekkora gyökér ez a srác, majd visszatérve eredeti problémámhoz, az osztályterem felé vettem az irányt. Belépve megcsapta az orromat a semmivel össze nem keverhető izzadság szag, megéreztem a fülledt, meleg levegőt, ami a nyár maradványaként lengte körbe a diákokkal teli termet.

Néhányan intettek, mások kezet fogtak velem. Egyébként az osztályommal határozottan nem volt semmi gond. Összetételünk a legszélesebb skálán mozgott: mindenki megtalálta itt a saját klikkjét. Voltunk mi, a gazdagabb réteg, voltak a kockák, a stréberek, az átlagosak. És ott volt Zita, aki átalakulása után a mi csoportunkhoz csapódott, annak ellenére is, hogy egyáltalán nem tehetős családból származott.

Amikor meglátott engem, nyomban felpattant a padjából, és a nyakamba ugrott. Szívem hirtelen nagyot dobbant, ahogy karja átkarolta a nyakam, mellei pedig hozzányomódtak a mellkasomhoz. Megragadtam a derekát, majd hirtelen ötlettől vezérelve bal kezemet kicsit lejjebb csúsztattam, hogy kezembe foghassam formás testrészét.

Az összeérő testünk miatt csak még melegebb volt, ennek hatására pedig egy izzadságcsepp gördült le a homlokomon, fehér, rövid ujjú ingem pedig pár pillanat alatt testemhez tapadt.

– Hé – húzódott el kicsit tőlem, és vigyorogva nézett rám. Mesébe illően szép lány volt átalakulása óta, igazi Megan Fox, csak szőke kiadásban. A szemébe nézve láthattam azt a rajongást, amit az iskola minden egyes lányán megtapasztaltam, ha intimebb kapcsolatba kerültem velük.

Hiszen ez a lány hiába lett a pompomlányok kapitánya, hiába fektetné meg minden srác, benne is ott maradt az a sok bántás, amit régebben alakjával és kinézetével kapcsolatban kapott. Ő legbelül még mindig az önbizalomhiányos duci volt, aki úgy rajong értem, mint valami tinisztárért, én pedig kapva kaptam az alkalmon, hogy nyilvánosan tapizzam, ha úgy tartja kedvem, esetleg részeg estéimen mindenféle üzenettel bombázzam őt. Ezt viszont tényleg csak azok viselik el, akik elvakultan bármit megtennének az emberért, nekem pedig ilyen "kapcsolatra" volt szükségem.

Na jó, talán kapcsolatnak mégsem lehetett nevezni azt, hogy néha összejártunk dugni, miközben én másokkal is hempereghettem, ha kedvem tartotta. Nekem mégis ez volt az ideális állapot, hiába hajtogatta mindenki azt, hogy tizennyolc környékén ideje lenne már megkomolyodni.

Így éltem az életem napjait: a focira és a barátaimra összpontosítva. Én például sosem értettem azokat, akik a szerelem miatt varázsütésre megkomolyodnak, és feladják azt az életstílust, amit mindaddig éltek. Hiszen ki akar megállapodni valaki mellett, miközben minden buliról megkaphat bárkit?

– Valami gyökér beparkolt a helyemre – kezdtem a panaszkodást Zitának, aki együttérzően bólogatott minden szavamra.

*

A tanévnyitó ünnepség szörnyen unalmas volt, és az utána lévő osztályfőnöki órák sem voltak egyenlők a Jurassic Park legújabb részével. Ezek a dolgok tizenkettedikre annyira értelmetlenné váltak, hiszen a három megelőző évben már végighallgattuk ezeket az információkat, és az ég egy adta világon nincs olyan helyzet, hogy ebben az unalom tengere iskolában bármi máshogy történik, mint azt a megszokott séma mutatja.

Az egyetlen dolog, amit vártam, az a csapat délutáni évnyitó edzése volt, ahol még nem voltak fárasztó iskolakörök, és gyakorlatok. Egyszerűen beszélgettünk, és rúgtuk a labdát. Nekem pedig ez volt a szenvedélyem.

Ezen elmélázva tartottam a kis csoportosulásunk ebédlőasztala felé a tálcámmal, ami meg volt pakolva mindenféle finomsággal: spagetti és gyümölcslé pihent rajta, arra várva, hogy leüljek, és megegyem őket.

A bambulásból az ébresztett fel, hogy egyszerre éreztem a hideg narancslé és a forró spagetti keveredését az ingemen.

– A kurva... – ordítottam még mielőtt felnéztem volna, kivel is ütköztem össze. Idegesen kaptam fel tekintetem, így pedig szembe találtam magam azzal az emberrel, aki miatt még én is csak halkan, megszeppenve folytattam mondandómat: – életbe.

Egy barna hajú lányt láttam magam előtt, aki egyáltalán nem volt ismerős, bár felismerését az is megnehezíthette, hogy zavarában szája elé kapta kezeit, így nem láthattam teljes arcát. Belenéztem a mélybarna szemekbe, amelyeket kerek szemüveg takart, és amelyekből egy-egy könnycseppet láttam kicsordulni. A lány egész testében remegett, annyira, hogy azt hittem, azon nyomban összeesik előttem, ez pedig egyáltalán nem hiányzott már a napomhoz, így csak idegesen elengedtem az addig az ingem előtt tartott sárga tálcát, és hagytam, hogy az is hangos csattanással érjen földet.

– Semmi baj, rendben? Ez csak egy ing – mondtam tettetett haraggal a hangomban, mielőtt megfordultam volna, hogy megkeressem a takarítónőt.

Szerettem volna magamnak azt mondani, hogy csak túl jó kedvem volt ahhoz, hogy ilyen „apróság" kihozzon a sodromból, de az igazság az, hogy még engem is megingatott az ártatlan, félelemmel teli tekintet. Ez pedig engem ijesztett meg a legjobban.



Kliséji románcokWhere stories live. Discover now