Kliséji románcok

Nyitott könyv

Jusztin

Az ebédet befejezve mindenki ment a dolgára, én pedig az iskola ürességtől kongó folyosóján sétáltam végig kezemben Zsuzsi paradicsomszósszal díszített könyvével. Lassan lépkedtem, leginkább azért, hogy séta közben alaposan tanulmányozni tudjam a könyvet, ami annyira elázott, hogy még gyújtósnak sem szívesen használtam volna.

Azon gondolkodtam, hogy visszaadjam-e a könyvet a lánynak, esetleg vegyek neki egy új, nem spagettitől ázott verziót, vagy egyszerűen hagyjam a fenébe a kedvességet. Végül a könyv újravásárlása mellett döntöttem, gondolataim pedig egy pillanat alatt a fogadás részleteihez kalandoztak.

Nem voltam benne biztos, hogy helyesen cselekszem. Sőt, tudtam, hogy nem. De mikor is érdekelt az engem? Igazából soha.

Őszintén szólva, egy pillanatig eszembe jutott az is, hogy inkább kifizettetem az inget a kis szerencsétlennel, és mindenféle hülye fogadás nélkül veszek magamnak fesztiválbérletet, de ezzel valószínűleg az apuka kéthavi fizujától fosztanám meg a családot. Alacsony érzelmi intelligencia ide vagy oda, erre még én sem lennék képes, még annak ellenére sem, hogy apám azt mondta, ő ezentúl nem hajlandó finanszírozni a szórakozásomat, hiszen már én is a tizennyolcat taposom.

Egyébként sem volt ellenszenves ez a Zsuzsi. Bár az egyetlen dolog, amire emlékeztem vele kapcsolatban az az volt, hogy gyönyörű barna szemei vannak, a ruhái pedig kicsit szerencsétlenül állnak már-már túlságosan vékony testén. Összességében aranyos volt, de nem hinném, hogy fogadáson kívül foglalkoztam volna vele egy pillantásnál többet.

Gonoszan hangzik, ha ezt kimondja az ember, de határozottan így van. Vannak emberek, akiket magunktól nem veszünk észre csak akkor, ha kaptunk valakitől egy hatalmas löketet.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok közt léptem ki az iskolából. Azonnal megcsapott a kora őszi levegő melege, a Nap sugarai pedig éppen a szememet szerették volna kiégetni.

Reménykedve álltam meg az iskolai lépcső alján, és eldöntöttem: maximum öt percet vagyok hajlandó várni Őszerencsétlenségére, hiszen nem voltam benne biztos, hogy még mindig a suliban tartózkodik. Kezemben a paradicsomszószos könyvet szorongattam, néha-néha unalmamban meggyűrtem a lapjait, mondván, úgyis veszek neki egy másikat.

Magamon az izgalom jeleit véltem felfedezni, ez pedig engem is meglepetésként ért.

Sokat viszont nem kellett várnom: pár perc múlva kinyílt az iskola ajtaja, és kilépett rajta a lány. Tekintete ideges volt, zavart, mint aki éppen akkor szökött meg a kivégzéséről, majd mikor meglátott engem, szemeiben a félelem vészjelzői villantak fel.

Ilyen ijesztő lennék?

Alaposabban végigmértem a lányt: barna haja a feje tetején gondos copfba fogva csücsült, barna szemeit kerek szemüvege takarta, ami csak még furcsábbá tette az összhatást. Vajon ő is olyan, mint a filmekben? Ha leveszi a szemüveget és kiengedi a haját, hirtelen gyönyörű lesz? – gondolkodtam, miközben tekintetem a testére vándorolt. Nőies részei nem látszottak, amiben közrejátszhatott az az undorító ünneplő, amit minden tanév elején magunkra kellett ölteni, illetve vékony alakja is.

Arcát mégis muszáj volt még egyszer megnéznem. Volt benne valami különleges, valami olyan, amit másnál még nem láttam, de nem tudtam eldönteni, micsoda.

Nagyot nyeltem, és még egyszer gyorsan átgondoltam: akarom én ezt? Időm viszont nem volt rendesen belegondolni a dolgokba, hiszen láttam rajta, hogy ha azonnal nem szólítom meg, sírva rohan el, és többé nem is találkozom vele.