Kliséji románcok

A változás szele

Mary Sue

Új év, új iskola, új otthon, sőt, új ország, új kontinens! Új időzóna. Szívem szerint estig aludtam volna minden nap, de muszáj volt átállnom a hajnali kelésre szeptemberig. Az Egyesült Államok kicsit később éli az életét, mint Magyarország. Én ugyanis ott születtem, az Államokban, ott is nőttem fel, és egészen a költözésünkig ott is jártam iskolába. Nem mintha bántam volna ezt a változást, inkább örültem, hogy megszabadulhattam az "Amerikai Klisétől". Mármint attól, hogy a mi sulinkban is volt pompomlány csapat, akik a suli királynőinek képzelték magukat, meg focista ösztöndíjas menő csávók, meg elvont hülyék is, és senki nem hagyott nyugodtan olvasgatni, ha kidugtam az orromat a már-már szellemjárta ürességű könyvtárból. Folyton piszkáltak, csúfoltak, hiszen én voltam a szemüveges stréber, ráadásul kétbalkezes és kétballábas is, amikor pedig felbuktam valamiben, mindenki kiröhögött, aki épp látott! De ennek már vége!

Hogy is kerültem ebbe a helyzetbe? Nos, az egész a szüleimmel kezdődött, akik Párizsban találkoztak, véletlenül, az Eiffel-torony tetején. Azonnal egymásba szerettek, első látásra, ám nem ismerték egymást, így végül egy hosszú szemezés után mindenki ment a dolgára. Másnap viszont ismét összefutottak, ugyanis anyu akkortájt pont abban a hotelben takarított, amelyben apa egy céges konferencia miatt megszállt, és anyu pont apu szobájába kopogott be. Innentől kezdve a sorsuk megpecsételődött, apa minden nap várta, hogy anya felbukanjon, takarítani a szobát. Sajnos, beszélni nem tudtak egymással, mert apa csak angolul tudott, anya viszont csak magyarul, így kézzel-lábbal próbálták meg megértetni a másikkal, amit mondani akarnak. A konferencia végeztével apu visszatért az Egyesült Államokba, anya pedig végül Magyarországra, ám apa nem akart belenyugodni abba, hogy soha többé nem láthatja anyát. Elkezdett magyarul tanulni, és minden követ megmozgatott, hogy rátaláljon anyára, ami pár év múlva sikerült is. Így eljött hozzá, és bár nagyon törve a nyelvet, de magyarul kérte meg a kezét, anya pedig angolul mondott neki igent. Ezt követően apa magával vitte anyát az Államokba, ahol megszülettem és felnőttem, ám nemrég apa cége bejelentette, hogy új leányvállalatot akar itt, Budapesten, és mivel apa már egészen jól beszél magyarul, őt akarják megtenni az itteni főnöknek. Anyát nem kellett sokáig győzködni, hiszen ennyi év alatt erőteljes hiánya lett a tipikus magyar ételekből, a költözés után az első, amit étteremben ettünk vele, az a gulyás volt. Apa pedig úgy gondolta, hogy amellett, hogy Budapest gyönyörű város, a fizetése eléggé kiemeltté is válna ahhoz, hogy pár év gyűjtögetés után kiléphessünk az Államokban megszokott, középszerű életünkből, és egy szép kertes házba költözhessünk. Ám ez még évek kérdése, úgyhogy most egy belvárosi lakásban tengődünk, ahol van egy saját hálószobám, de nagyon vacak az elrendezés, mivel ha jól tudom, ez az épület is egy palota volt régen, amit aztán feldaraboltak válaszfalakkal, több lakásos társasházzá. Az ajtóhoz egy nyitott körfolyosó vezet, ami a belső udvarra néz, és mindenhol öreg nénikék laknak. A közlekedés viszont jó, pár perc sétára van a metró, ahonnan már könnyű eljutni a suliba.

Mire a szeptember eljött, már sikerült megszoknom az időjárást és az időeltolódást is, bár időm nagy részét olvasással töltöttem. Az iskolában már jártam korábban, beiratkozáskor, így tudtam, merre kell menni. Igen szokatlan volt számomra az itteni rendszer: míg az Államokban maagániskolába jártam (a legolcsóbb egyházi gimibe), ezáltal egyenruhában kellett iskolába járnunk, itt állami képzésben részesülhetek, egyrészt, mert olcsóbb, másrészt mert errefelé még nem terjedt el annyira a magániskolák rendszere. Igazából nem bántam, mert meglepő módon a suliba azt vehettem fel, amit csak akartam, az évnyitóra pedig fehér blúz és fekete szoknya volt az előírás. Ráadásul az órákat sem mi vettük fel tetszés szerint, hanem reggeltől estig be voltunk osztva mindenféle tantárgyakra, és hiába sportolt valaki, a külön testnevelés órát nem úszhatta meg, én meg nem értettem, mi a pláne abban, hogy átöltözünk valami kék egyrészes cuccba, amire aztán engedékenyen vehetünk fel fehér pólót és fekete rövidnadrágot, előre megadott tanterv szerint tornázunk valamit, majd izzadtan visszaöltözünk, és ezt napi szinten csináljuk.

Az évnyitó tulajdonképpen az első iskolai napon zajlott le. Reggel az osztálytermünkben gyülekeztünk, ahol az osztályfőnök már várt minket. Én megálltam az ajtóban, megvártam, míg mindenki elfoglalja a saját helyét, majd kerestem magamnak egy üres széket, padtárs nélkül, mivel a korábbiakkal ellentétben itt nem asztallal egybekötött székeken ültünk, egyes sorban, hanem kétszemélyes asztalok mögé raktak egy-egy széket mindenkinek, így a legtöbben a legjobb barátjukkal együtt foglaltak helyet, egymás mellett. Amikor mindenki megérkezett, az osztályfőnök pár szóval köszöntötte a jól ismert osztályát, majd felém nézett.

– És az idei évtől egy új osztálytársatok is érkezett, Amerikából! A neve... – itt lenézett a papírra – Smitt Mari Sué? – kérdőn nézett fel rám.

– Igazából Mary Sue Smith, de itt ugye a Smith kerül előre. Szóval Smith Mary Sue.

– Rendben, Mary Sue, kérlek, gyere, és mutatkozz be!

Ettől féltem. A szokásos "álljunk ki az osztály elé és járassuk le magunkat" kiselőadás, de összekapartam a bátorságom, felkeltem, és kisétáltam a tanár mellé, hátrahagyva szeretett könyveimet. Út közben kifejezetten igyekeztem arra koncentrálni, hogy ne rúgjam fel véletlenül valamelyik osztálytársam pad mellett hagyott táskáját, és ne bukjak fel a hátizsákok pántjaiban sem.

– Szóval... izé... Mary Sue Smith vagyok, eddig az Egyesült Államokban laktam, de aput áthelyezték Budapestre, úgyhogy ide költöztünk!

Bátortalanul meghajoltam, kicsit megigazítottam a szemüvegemet, ám mielőtt továbbléptem volna, hogy visszamenjek a helyemre, a tanárnő ismét megszólalt.

– Van még pár percünk az évnyitó kezdéséig, úgyhogy ha van kérdésetek, tegyétek fel nyugodtan Mary Sue-nak!

Erre több kéz is a levegőbe lendült, az osztályfőnök pedig sorra szót adott az aktuális kérdezőnek. Így kerülhetett sor olyan kérdésekre, mint az, hogy akkor én, a Jenki mégis miért beszélek folyékonyan, akcentus nélkül magyarul, nagyon szeretem a könyveket, az irodalmat, a kedvenc költőm Ady, és ilyesmik. Szenvedésem alól az iskolai csengő mentett meg, amely jelezte, hogy ideje levonulnunk az udvarra, lehetőleg kettes sorban, ahol csendben ácsorogva meghallgattuk az igazgatónő lelkesítőnek aligha mondható beszédét, a statisztikai adatokat a tavalyi évről, az idei évre tervezett iskolai szüneteket, és hasonló információkat, amiket két perc múlva már jól el is felejtettem. Ahogy a hosszú-hoszsú elemzés és információk áradata véget ért, díszőrséget megszégyenítő rendben vonultunk ki valami magyar indulóhoz hasonlatos zenére, kedvem támadt ritmusra lépni, térdemeléssel, de mivel más sem csinált ilyet, hát én is visszafogtam magam. A menetnek előre meghatározott rendszere volt, amit az osztályfőnökök már jól tudhattak, nekünk csak követni kellett őket. Leghátul haladva igazából semmi dolgom nem volt, így többnyire nézelődtem, aztán hirtelen egy csodálatos, kék szempárra lettem figyelmes, ahogy egy szomszédos oszlopban elhaladt mellettem, s az orromat kellemes illat ütötte meg. Ilyen isteni dezodort még életemben nem szagoltam! Hátra akartam fordulni, de inkább megálltam a dolgot, mielőtt esetleg félreértik, nem hiányzik ez most nekem! Csak azt vártam, hogy mihamarabb vége legyen az óráknak, s megnézhessem a magyar versesköteteket a könyvtárban! Az Államokban nem sok esélyem volt saját kezembe fogni egy Petőfi Összes Verse kötetet, vagy épp a Tüskevár egy régebbi kiadású példányát!