24. rész "Azok a bizonyos emlékek"

451 32 1
                                    

Az  a gondolat fészkelte a fejembe magát, hogy én akkor elméletileg most megcsalom Brandot?  A legrosszabb, hogy erről fogalma sincs, még Dante létezéséről se tud.
Ez a tudat borzalmas érzés vált ki belőlem és fáj tőle az egész testem.
Ha ellökném magamtól Dantét akkor talán enyhülne ez az egész? Lehet úgy lenne a legjobb...-jó párszor leforgott a gondolatomban mik lennének az esetleges reakciók, történések, de egyiket se tudtam biztosra megállapítani. 

- Mondd csak...van valakid  igaz?-hajtotta le a fejét az enyémre.

Ezután a kérdés után még a vér is megfagyott az ereimben. Gyengéden eltoltam magamtól a fiút s az arcomat a tenyereimbe temettem. El akarok tűnni, mindegy hova csak el.
Szégyellem magam...

- Nem lennék jobb én? Gondolj bele, régóta ismerlek és...-beszélt egy kicsit gyorsan.

És Dante csak beszélt és beszélt...természetesen csak pozitív érveket sorolt fel, hogy valamilyen szinten meggyőzzön engem úgymond.
Nem tudok belegondolni... Brandonnal való kapcsolatom is elég, hogy is fogalmazzak...fura.
Annyiban talán jobb lenne, hogy az előttem ülő fiú mégse egy...

- Mennyünk.-rántott fel a padról hirtelen.

- V-Várj Dante a házunk...-beszéltem miközben próbáltam lépést tartani a kezemet szorongató fiúval.

- Tudom jól.-válaszolta feszülten.

Az út hátralévő részében nem szóltunk egymáshoz. Annak ellenére, hogy nem gyakran szoktam ezúttal imádkoztam az Úrhoz, hogy megéljem a másnapot.
Az imádkozásomat egy hirtelen jövő ajtó nyitás majd zárás követte. Ekkor eszméltem fel, hogy egy házban vagyunk.

- M-Mi ez a hely?-próbáltam kiszabadítani a kezemet.

- Jelenleg itt lakok. Érezd magad otthon.-engedett végül el.

- Késő van szóval jobb lesz ha...-fordultam az ajtó felé és már nyúltam volna a kilincshez mikor szinte éreztem a fiú leheletét a nyakam közelében. Megtorpantam.

- Maradj, csak erre az estére...Nem teszek semmi rosszat ígérem.-ölelt át hátulról.

Miért?

- Magányos vagyok egyedül.-szorított egy kicsit az ölelésen.

Mindig tudja mit kell mondani...
Régen is mindig így érte el, hogy együtt aludjunk. De azok más idők voltak!
Ehhez képest mégis beadtam a derekam és a konyhában ülök a fiúval szemben.
Kezemben bögrét szorongatva amiben kakaó van. Kicsit idilli ez az egész helyzet.
Régi dolgok előtörnek néha-néha belőlem, hogy miként is szórakoztunk gyerekként.

- Régen mindig én ittam meg a kakaót, amit meghagytál, mert nem szeretted a végét.-nevetett.

- Én ilyesmire nem emlékszek.-kortyoltam egyet.

- Én viszont igen. Mindig ezt csináltad. Bár mondjuk én jól jártam.-állt fel.

- Fura, hogy mennyire sok dologra emlékszel. Én igazából alig emlékszek ilyen dolgokra. Mármint a lényegre persze.-bambultam el.

- Régóta ismerlek és kedvellek. Ezért természetes dolog,hogy mindig figyeltem a legapróbb mozdulataidra is.-mosta el közben a saját bögréjét.

- Mióta érzel így irántam?-tettem le az asztalra az üres agyag kiegészítőt.

- Pontosan már én sem tudom. Arra viszont igen hogy megkértem a kezedet és igent mondtál.

Ijedten néztem a fiúra. Semmire sem...várjunk...

- Akkor az...

- Igen, egy bizonyos szinten "fiúkérésnek" szántam.-mosolygott.

- Elképesztő milyen baromságok történtek régen...-kezdtem el csavargatni a hajvégemet zavartan.

- Történt pár dolog az biztos. Viszont erről még mindig nem mondtam le.-lépett elém.

- Dante nem gondolhatod, hogy amit kiskorunkban megígértünk az így is lesz.-lomboztam le egy kicsit a fiú kedvét.

- Akkor most hozzám jönnél?-térdelt le elém.

- N-Ne hülyéskedj!-takartam el az arcomat.

- Akkor még várok egy kicsit.-adott puszit a homlokomra.

- Barom vagy.-mondtam zavartan.

Hogy képes csak így ilyet kérdezni tőlem...Ez...Jézusom...

- Hé nyugi már.-tette a vállamra a kezét.

- De hát...és mi van ha van valaki más akit...

- Megküzdök vele. A Te kezed lesz a fődíj.- a legnagyobb nyugodtsággal és magabiztossággal mondta ezt.

Hogy lehet valaki ennyire biztos a saját elképzelésében?
Mindketten fiúk vagyunk és ez így még "lánykérésnek" se mondható.
Ő mégis olyan természetesnek veszi az egészet és úgy beszél róla minta már tudná előre, hogy mi lesz.
Elérkeztünk az este fénypontjához... Dante elment fürdeni én meg addig elterültem a kanapén. Fáradt voltam a vége fele és késő is volt már. Lehet hamar befogok aludni...
NEM, AZT SEMMIKÉPPEN SEM! Elvégre ki tudja miért hozott ide...

Gyere.-kapott fel az ölébe hirtelen a fiú.

Tegyél le!-kapálództam.

A szobába beérve finoman letett az ágyra mit sem törődve az imént fejéhez vágott csúnya szavakkal.

Aludj itt, én kimegyek a kanapéra.-guggolt le elém.

- Én vagyok a vendég szóval alszok én a kanapén.

- Biztos, hogy nem.-ellenkezett.

- De nem akarlak kitúrni a saját szobádból...-láttam, hogy a fiú elmosolyodik.

- Akkor csak erre az egy estére aludhatnánk közösen.-vigyorgott.

- Ha bármivel bepróbálkozol kiheréllek.-bújtam a takaró alá.

Csendben lehuppant mellém. Hátat fordítottam neki mert akaratom ellenére is zavarban voltam.
A fiú halk szuszogására lettem figyelmes. Ahhoz képest, hogy milyen vigyorral kísérte az együtt alvást ő hamar bealudt.

Dante vizes haja, hosszú pillái, erős arccsontja tárult a szemem elé mikor megfordultam.
Én is sokat gondolkodtam, hogy mi történhetett, hogy olyan hirtelen elköltöztek.
Remélhetőleg erre majd hamarosan megkapom a megfelelő választ.
Addig is aludjunk, azt hiszem.

"Jó éjt Te mamlasz."

Vérszívó a sulibanWhere stories live. Discover now