Pass me my keys [Supernatural/Human!Impala]

Életrevalók

Végtelen országutakat szelt és ismét a menetszelet hallotta. Hamar sötétedett, hideg volt és lusta nyugalom, pontosan tudta, hogy október lehetett; ez nem volt új dolog. Eltűnt, majd visszatért a fehér csík elmosódva az út közepén, felzaklatta és kíváncsivá tette. Monoton zúgás és vibráló frekvencia kísérte. Ahogy suhant előre csendesen, elnyomott beszédre lett figyelmes. Ugyanaz a tompaság és a búgás, ugyanazokat a morranásokat követte a lágy női kacaj, az érintés a rádió gombjain ugyanúgy siklott végig. Tudta, hogy álmodik. Megint azt az éjszakát. Csak most épp nem a csillagok kezdtek gyéren fényleni, hanem az ég alján a nap. Az út elfogyni látszott, a soffőr jobbra csavarta a kormányt megfontolt óvatossággal, épp azelőtt, hogy a horizintba torkollottak volna százméter magasan. Ennyit mondott: "Megérkeztünk, hölgyeim."

Fehér villanással ért véget az álomkép, de a másvilágba egy embertelen robaj rántotta vissza véglegesen.

Sam a kocsifeljáró előtt találkozott a motel tulajdonosával, még a korahajnali órák egyikében. Kicsit sem szivélyes viszontlátással közölte, hogy ha már nincs több készpénzük, nem bérelhetik tovább hitelkártyával a szobát. Lesütött a képéről, már előző este óta várta a pillanatot, hogy kipaterolja a csapatott, bűzlött a haragtól és az erjesztett komlótól. Winchesteréknek így hát nem volt mit tenniük, ott helyben becsületszavukat adták, hogy délre már hűlt helyük lesz. Jelenleg volt fél tizenegy.

Az ordenáré puffanást Dean származtatta, ugyanis mérgében röptette a bőröndöt és a kézipoggyászokat. Torkában kitörni vágyó káromkodássorozat alkotott gombócot.

Baby abban a pózban feküdve nyitott szemet, mint amiképp tegnap este kimerülten a paplan alá zuhant. Fekete lobonca hol püffedt ajkai sarkában, hol a nyakára tekeredve pihent, de nagyobb részt csak szimplán a szeme előtt akadékoskodott. Sam alakja húzott el előtte -vagyis amit ki tudott követni -, valamint koffeinillattal vegyült a férfi testpermetének eszenciája.

- Dean, hányszor mondtam, hogy ne durrogj...

- Na, tessék, ne gyere nekem még egyszer ezzel, mert seggbeküldelek, úgy igazán! - gyorsan elharapózta a mondókája végét, mert más durvábbat is rejtegetett a tarsolyában, csak nem Sammy számára.

- Végül is, miért ÉN kapkodjak? A te lelkeden szárad, hogy már ma elkell hagyni ezt a kócerájt! - kezdett bele megint az idősebb - "Délben itt se leszünk!", mondtad, "Megtérítjük majd az adósságokat!", mondtad.. Hát, tudod mit!? KAPD BE, SAM! Nincs is mivel meglépnünk, te balf-

- Elég legyen!

Az Impala hangja süvített a fülükbe, de persze már felettébb félénken és bizonytalanul. Samet az apja dörgésére emlékeztette, végigrázta nyomban a hideg. Deannek egyet rebbent az ádámcsutkája, aztán még tágabbra nyitotta szemeit.

- Normális az ilyen!? Minden helyzetben képesek vagytok tépni egymás haját! Maradjatok magatoknak. - lábával lezsonglőrködte az ágyneműt, hiddagtan hozzátette. - Jóreggelt.

- Jóreggelt. - ismételték, mint a jólnevelt katonák, egy fuvallatnyi szeppentség ha volt is a hangukban.

Szépen, komótosan, ahogy az imbolygása diktálta a tempót ballagott a mosdókagyló felé. Tapasztalatai szerint volt már ettől sokkal jobban is. Most valahogy a fürdöszobáig vezető folyosó kilóméteres hosszúra nyúlt meg, már az ébredése következtében érezte, hogy a fejével nincs minden rendben. Frissen emberré lett teste az első pár napban még fogta a rádió hullámait, és ahogy egyre jobban beletörődött a helyzetbe a sugárzás egyre gyengült, majd egyszer csak a jellegzetes döngicsélést is magávalrántva megszűnt. Talán ezt a folyamatot nevezhetnénk testi fejlődésnek is, feltérképezte a környezetét és tüstént alkalmazkodott hozzá.