Between two points (Alex Rider fanfic) HU

14. Fejezet

Alex túlélte a hetet, ezt nem onnan tudtam, mert időben tájékoztatott a jóllétéről. Hanem, mert ugyanabban az időpontban szombaton megjelent az ajtóm előtt és hívott edzésre. Meglepődtem, de egy hatalmas kő esett le a szívemről. Egész héten gondoltam rá, próbáltam telepátiával az agyába férkőzni sikertelenül. Rájöttem, hogy kevésbé vonná el a figyelmem a tanulásról és az iskoláról, ha tudnám mi van vele. Próbáltam elkerülni a drámai sóhajokat órán, nehogy kérdőre vonjanak.

Ám most itt állt végre előttem a fiú, életben volt és úgy tűnt készen arra, hogy órákig kínozzon. A tekintetem végigfutott az alakján és az átlagos külsején. Elsőre kiszúrtam, hogy nincs gipszben egyik végtagja sem, ami határozottan jó jel. Az ajkamba haraptam és tűrtőztettem magam attól, hogy túlságosan kiüljenek az arcomra az érzéseim. A múltkor is mertem érte aggódni, ami ugye azt okozta, hogy a fiú szó nélkül kilépett az ajtón. Most nem akartam ugyanazt a hibát elkövetni és inkább utána hagytam. Akármennyire is szerettem volna, nem tettem fel kérdéseket arról hol volt és mit csinált egész héten. Verekedett, ez nyilvánvaló volt. Részben a fel sem tett kérdésemre megkaptam a választ, ha az arcára pillantottam: az alsó ajka fel volt sértve és még nem gyógyult be rendesen a helye.

A többi sebét csak akkor fedeztem fel, mikor már náluk voltam. Levettem a felsőm az edzéshez, ahogyan a fiú is. Ám ekkor láttam, hogy a halovány márvány bőrét kék foltok csúfították el. Ujjatlan trikót viselt, ahogyan mindig, de most az egyszer szinte a szemem elé vetette ezeket a sebeket. Egy kulcscsonja környékén, egy a felkarján, több kisebb elszórtan. Figyeltem az izmai mozgását és majd az arcát, arra gyanakodva, hogy a mozgás fájdalmat okoz neki. Alex arca nem volt árulkodó, de a mozgásai lassúak voltak és kimértek. Kinyitottam a szám, hogy szóljak, de ő csak felemelte a kezét és szigorúan leintett.

-Egy szót se... - hallottam a suttogást, Alex sóhajtott és az arc vonásai kisimultak, ha egy pillanatra is úgy éreztem, hogy a pokolba kíván, talán tévedtem - Én bírni fogom, ez semmiség.

Újra, csak nem akarta, hogy aggódjak érte. Annyira óczkodik ettől az érzéstől. Nehezen nyeltem és csak némán bólintottam, nem akartam tovább bosszantani. Látszott a fáradtság jele a szeme alatt, így inkább nem tettem rá egy lapáttal. Ám azon úgy csodálkoztam, hogy a makacssága ennyire kitartó, hogy az egészségi állapotát nem kímélve foglalkozik velem. Persze, igaz, nem érünk rá. Akármelyik pillanatban valami baj történhet. A gonosz sosem alszik.

Még így, sérülten is képes volt engem felülmúlni. Habár, őszintén szólva nem adtam bele mindent. Nem akartam fejtörést okozni a szőke hajú fiúnak, főleg nem ilyen állapotban. Mondhat nekem akármit, hogy mennyire jól érzi magát, mikor azt látom, hogy liheg és néha kap a levegő után. Alex sebesülten sem könnyű ellenfél és ezt megnyugvást hozott nekem furcsa módon. Aggódom érte, ez nem titok. Talán jobban, mint magamért.

Sikerült kitérnem Alex ütésétől és kapva az alkalmon megrohantam a fiút. Meglepte a taktikám, kis híján a földre terítettem. A fal után kapott és a lábát terpeszbe tette, hogy megbírja az erőt, amivel neki vágódtam. Megragadta a karom és a falnak nyomott háttal. A két kezével elzárta a menekülési utamat. A mozdulatai viszont inkább hirtelenek, mintsem durvák voltak. Mindig is figyeltem, ahogyan bánik velem csata közben, sosem hagyott maga után kék foltokat vagy maradandó sérülést. Alex még a legvadabb küzdelmünkben sem törekedett arra, hogy bántson. Nem féltem tőle, nem féltem attól, amit tehet velem. Nem féltem a testétől. Az ajkamba haraptam és inkább itt megállítottam a gondolataim.

-Fejlődőképes vagy. - szólalt meg Alex.

Levegő után kaptam, az erő, amivel a falnak érkeztem kicsapta belőlem a szuszt. Felemeltem a fejem és stabilizálni akartam a légzésem. Felpillantottam Alex-re, aki szintén megpihent éppen, az ajkait ritmikusan hagyta el a levegő. A homloka izzadtságban úszott,a bőréhez tapasztva a szőke hajszálakat.