Kliséji románcok

Kókusz és fahéj

Hogy az univerzum, a sors, Isten, esetleg csak a véletlen mentett-e meg minket ettől, azt inkább nem találgattam. Az orromat ugyanis egy nagyon kellemes, édeskés, sült tésztás illat csapta meg, és bár az evés számomra mindig csak muszáj volt, a jó illatok engem is kíváncsivá tesznek, ilyesmit pedig nem éreztem túl gyakran Seattle-ben.

– Ez milyen illat? – kérdeztem rá gyorsan, hiszen témaelterelésnek is jó, ráadásul lehet, hogy ez valami olyan finomság lesz, ami kifejezetten magyar termék. Amióta ideköltöztünk, még nem volt alkalmunk elmenni bármi olyan helyre, ahol magyar különlegességeket árulnának, palacsintát és lángost is csak akkor ettem, amikor otthon anya egyszer-kétszer úgy döntött, ideje sütni!

– Azt hiszem, kürtőskalács – válaszolt a kérdésemre, én pedig hirtelen felé fordultam az információ hallatán. Nem nézett rám, és gyanítottam, hogy még zavarban volt, és én is abban lennék, de az újdonság varázsa teljesen magával ragadott. – Kóstoltad már? – tette hozzá, én pedig elég nehezen fogtam vissza a gyerekes sikíthatnékomat.

– Nem, még soha! – kiáltottam fel, és fel is pattantam a padról, hogy körülnézzek. – Hol van? Hol van? – apró botlással indultam el Jusztin felé, mert úgy sejtettem, abból az irányból jön az illat. Az egyensúlyomat most azért sikerült megőriznem, de a gondolat, hogy végre, VÉGRE ehetek kürtőskalácsot, sokkal fontosabb volt, mint az, hogy mi is van a lábam előtt, és felbukhatok-e benne. Már rég megtanultam, hogyan kell felállni a sokadik esés után is!

A jég pedig megtörni látszott, Jusztin egy kis nevetéssel utánam is jött, és még mielőtt esetleg eltévednék, mellém lépett, és elvezetett keresett irányba. Úgy tűnt, már jól ismeri a helyet. Bár mellette sétáltam, mégis megszaporáztam a lépteimet kicsit, az utolsó néhány lépésnél pedig már nem vártam rá, gyorsan be is álltam a sorba, hogy onnan nézhessem át a választékot.

– Melyik a legfinomabb? – kérdeztem, félig hangosan gondolkodva, félig a mellém kerülő srácot kérdezve.

– Nekem a kókuszos a kedvencem! – válaszolt Jusztin erősen nézve a kínálatot, és úgy éreztem, szándékosan nem akar, vagy nem mer rám nézni. A választása viszont tetszett, én is a kókuszossal szemeztem, ám nem éreztem úgy, hogy hatékony lenne ugyanolyat kérni. Ahhoz, hogy dönthessek, mindet meg kell kóstolnom.

– Akkor én egy fahéjasat kóstolok meg most!

Nemsokára sorra is kerültünk, és leadtuk mindketten a rendelést. Elég nagy a kereslet, így a kürtőskalácsokat még gőzölögve kaptuk meg, alig bírtam a kezemben tartani, annyira átmelegítette a papírzacskót, amibe beletették. Nagyot szippantottam a felszálló, fahéjillatú gőzből, és sajnáltam, hogy egy kicsit várnom kell, mire meg tudom fogni rendesen a végét, és nem ég le a nyelvem sem tőle. Egy pillanatra bele is merültem abba a jövőképbe, amiben végre beleharaphatok, aztán hirtelen feleszmélve a kis táskámért nyúltam, amiben a pénztárcám lapult mobiltelefonom és lakáskulcsom társaságában. Ám ahogy felnéztem, megláttam, ahogy Jusztin mindkettőt kifizeti, és leesett, hogy végül is ő hívott el ide, ráadásul kevésbé van pénz szűkében, mint én, így tulajdonképpen több szempontból is reális a meghívás. Igaz, nem szeretek tartozni, de azért azt én is be tudom látni, hogy a meghíváskor erre is rábólintottam. Ha esetleg egy drága étterembe mentünk volna, mert Jusztin úgy döntött volna, hogy ő most valami szuperelegáns helyen akar vacsorázni velem, akkor sem várná el tőlem, hogy kiszenvedjem azt a hatalmas összeget, amibe kerülne az étel. És azzal, hogy úgy döntöttem, elmegyek vele, ezt el is fogadtam. Legfeljebb igyekeznék nem a legdrágább ételt megrendelni abban az étteremben, és nem is érezném olyan jól magam, mint egy szép kilátás mellett. Ahogy végzett, arrébb is álltunk, hogy ne zavarjuk a többi vásárlót, és lassan elindultunk visszafelé.