Kliséji románcok

Kókusz és fahéj

Gondolataimat lassan elkezdte lefoglalni a város és a kilátás, csöndben ültem a padon Jusztin mellett. Így, hogy nem szól, nem mond butaságokat sem, kifejezetten jó érzés a közelében lenni. Szinte észre sem vettem, mikor dőltem rá a vállára és ő mikor fogta át a vállamat, de jól esett. Nem akartam ezt az idilli, békés pillanatot semmivel sem megtörni. Ő sajnos igen, ám mielőtt végigmondhatta volna a hülye kérdését, inkább befogtam a száját gyorsan, remélve, hogy ért a szóból. Csak ekkor tűnt fel, hogy megfogta a kezem.

Várjunk csak! Ez így nagyon romantikus volt. Mármint, tényleg nagyon randiszerű, és jó érzés, meg minden, de... még mindig nem tudtam hová tenni a dolgokat, így lassan felemeltem a fejem, hogy ránézzek, bele a szemeibe.

Alapjáraton nem szeretek mások szemeibe nézni. Az egy dominancia-harc, én pedig könnyen alulmaradok az ilyesmiben. Tudom, hol a helyem. Sokkal könnyebb úgy beszélnem valakivel, hogy nem a tekintetét bámulom, hanem legalább az illető mellé nézek. Sokan ezt bunkóságnak tartják, vagy valami elmezavar melléktermékének, pedig egész egyszerűen csak nehezebb úgy gondolkoznom azon, mit akarok mondani, hogy közben még farkasszemet is nézek valakivel, és a tekintetét bámulom. A reakciói túl sok információt hordoznak, és túl erős az emberi kapcsolat, amikor így egymás szemébe bámulunk, engem pedig az megakaszt a kommunikációban is. Legjobban csukott szemmel tudok beszélni vagy mesélni. Ám itt és most szükségem volt erre a roppant mély és erősen kapcsolódó interakcióra, hiszen tényleg tudni akartam a választ. A lehető legőszintébb választ a kérdésemre.

– Miért hívtál ide?

– Mert szerettem volna sulin kívül is beszélgetni veled. Tudod, nyugodtabb környezetben – magyarázta, és őszintének tűnt, de azért egy dolgot nem értettem.

– Beszélgetni? – kérdeztem vissza, mivel ez azért egy elég tág fogalom, és pontosításra volt szükségem. Mégis miről akart beszélgetni? A szépségemről? Vagy rólam? Vagy bármiről úgy, hogy nincs jelen senki, aki bámulhatna minket, vagy elkezdhetne féltékenykedni és pokollá tenni az életemet?

– Igen. Tudod, te elég érdekes ember vagy – válaszolt, és most mérget mertem volna venni rá, hogy tényleg igazat mondott. Ez egy kicsit zavarba is hozott, hiszen tényleg nem szoktam hozzá a bókokhoz, és bár a hazug bókokért keményen le is tudok szúrni bárkit, aki ilyen ócska trükkökkel próbálkozik, az igaz bókokat ritkán kaptam meg. Főleg egy korombeli sráctól, aki lássuk be, több értelemben is felbukkant már az álmaimban.

– Ó! Köszönöm – válaszoltam hát halkan, s egy pillanatra az merült fel bennem, hogy ha tulajdonképpen Jusztin nem viselkedne néha ennyire furcsán, és nem jött volna olyan nyilvánvaló hülyeségekkel, mint az a "minden srác irigykedne rá" dolog, vagy a kakaskodás Krisztiánnal, csak ezt a gyönyörű rózsát hozta volna nekem, majd ilyen békésen ücsörögtünk volna egymás mellett már a kezdetektől fogva, tényleg olyan lett volna, mint egy mesebeli herceg. Vagy akár a Kis Herceg. A rózsával.

– Az igazságot nem kell megköszönni – vont vállat.

– Most tényleg elhiszem, hogy őszintén beszélsz.

– Örülök neki – válaszolt, de ezt szinte már nem is hallottam. Elfogott egy különös érzés, szerettem volna kicsit közelebb hajolni hozzá, s talán neki is ilyen gondolatai támadtak. Hiszen most minden olyan romantikus, olyan tökéletes és jó érzés, és persze, igen, elég korai lenne, de...

"Tudom, az utolsó ember vagyok, akinek joga van ilyet mondani, nem is kell, hogy figyelembe vedd, vagy megfogadd, de ha lehet, vigyázz magadra."

Nem is tudom, honnan jutottak eszembe Krisztián szavai, de az biztos, hogy felráztak. Úristen, hát még csak ki sem mondta Jusztin, hogy randin vagyunk, vagy valami! Hová gondolsz, Mary Sue? Majdnem butaságot csináltál! Ám mielőtt tiltakozhattam volna, Jusztin eltávolodott tőlem, és zavartan megköszörülte a torkát, én pedig úgy éreztem, hasonlóan kell cselekednem. A rózsát, persze, tovább szorongattam, de inkább elfordultam, és még az alsó ajkamba is beleharaptam kissé, hogy ne mondjak most semmi olyat, amit nem kéne. A csend kezdett egyre kínosabbá válni, azon gondolkoztam, mit kellene tennem vagy mondanom azért, hogy ez elmúljon. Alapjáraton nem szeretek beszélgetést indítani, csak akkor, ha az fontos, vagy értelmes témáról van szó, de most úgy éreztem, muszáj lesz, és abban sem bíztam, hogy Jusztin bármi olyan beszélgetést el tudna indítani kínjában, amitől nem lesz kedvem rögtön legurítani a hegyoldalról. Nem vagyok agresszív típus, de ha elkezdené mondani, hogy milyen szép az időjárás, akkor nem tudom, sikerülne-e visszafogni magam. Máskor ilyenkor már rég elszaladtam volna.