Their Only Hope (Naruto Shippuden fanfiction) ~HUN~

1. Rész

*Nao szemszöge*  

Szótlanul, időről-időre felpillantva, sétáltam Hidan mellett. Annyi kérdésem lett volna.. Mégis mit akarnak tőlem? Mit fognak velem tenni?

A legnagyobb baj az volt, hogy sejtettem a válaszokat.. Azok pedig nem ígértek túl sok jót számomra...

Továbbra sem értettem viszont, hogy mégis hogy a fenébe kerültem ide.. Persze, még mindig megvolt az esély arra, hogy álmodok, de egyre kevésbé láttam ezt valószínűnek..

Mire beesteledett, átléptük a Tűz vidékének határait, s megérkeztünk Amegakuréba. Reméltem, hogy megállunk pihenni, mert lábaim (leginkább a jobb), szörnyen fájtak, azonban természetesen nem így lett, emiatt pedig Hidan is igencsak csalódott volt.
Esőrejtek eléggé lehangoló hely volt.. Az ég mindig be volt borulva, a nedves cseppek megszakíthatatlanul hulltak alá.. A rajtam lévő szürke farmer és fekete trikó teljesen átázott, hosszú, sötétbarna, hullámosodó végű hajamból pedig szabályosan folyt a víz 10 perc leforgása után, szóval úgy gondoltam, hogyha ezek után nem kapok tüdőgyulladást (arra tekintettel léve, hogy még mennyi utat kell megtennem ilyen állapotban), nos, akkor semmitől sem fogok..

Fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el azóta, hogy átkeltünk a határon, de ez most igazán nem is tudott érdekelni.. A hideg miatt rövidesen dideregni kezdtem, átlagosnál sötétebb színű bőrömön pedig libabőr képződött.
Két útitársam közül egyik sem zavartatta magát azzal, hogy felajánlotta volna a köpenyét, annak ellenére, hogy egy kis hideg nekik nem okozott volna gondot...

Hamarosan megjelentek a magasra nyúló épületek látóteremben, s én nem voltam teljesen biztos abban, hogy ennek most örüljek-e, vagy ne.. Nos, egészen addig voltam bizonytalan a dologban, míg elénk nem tárult, az Akatsuki rejtekhelye, avagy a Fájdalom-tornya..

Kakuzu egy könnyed mozdulattal ugrott fel az építmény legalacsonyabban található részére, ami azonban még így is több méter magasan volt.. Hidan egy könnyed mozdulattal követte társát, én pedig némán pillantottam utánuk..

- Mire vársz? - vezette rám tekintetét a maszkos férfi várakozón.

- É-Én nem tudok ilyen magasra ugrani.. - néztem fel rá, mire csak hitetlenkedő pillantásokat kaptam. - ...Ne nézzetek így rám, igazat mondok! - vontam össze szemöldökeimet.

- Ne szarakodj már! Lehetetlen, hogy ne légy erre képes! - szólalt meg ingerült hangon a lila szemű, azonban továbbra sem mozdultam. Én nem tudtam ilyesmiket, ezért nem is próbálkoztam velük.. azzal csak nevetségessé tettem volna magam.

Az idősebb nindzsa nagyot sóhajtott, majd kezét kinyújtotta, s előtört a karján lévő varratok mentén néhány fonál, amik aztán felém indultak meg a levegőben.. A sötét, vastag szálak körém tekeredtek, majd felemeltek..

- Ohh..! - meglepetten felnyögve kapaszkodtam a fonalakba, amik egyre magasabbra, s magasabbra juttattak. A két shinobi sem vesztegette közben az idejét, ők is folytatták útjukat felfelé.

Néhány rövid pillanat elteltével ismét magam alatt éreztem a talajt. Viszont ahogy arra számítani lehetett, Kakuzu nem foglalkozott a kényelmes földetérésemmel, így pedig vagy egy méter magasságból estem a fenekemre..

A maszkos szótlanul landolt mellettem, miközben a fonalak visszahúzódtak karjába. Óvatosan felnéztem rá, így pedig szembetaláltam magam lekicsinylő pillantásával, amit viszont csak pár másodpercig láthattam, mert tovább is indult az előttünk lévő ajtó felé..

Lehajtott fejjel, alsó ajkamat beharapva álltam talpra, s indultam meg én is.

A férfi a bejáratra csúsztatta tenyerét, ami aztán mindenféle ellenállás nélkül nyílt ki. Az elénk táruló terem közepén egy kerek asztal foglalt helyet, ami körül székek álltak, pontosan 10 darab.. Úgy gondoltam ez lehetett a megbeszélések helye.
Több ajtó is vezetett innen, s a két tag meg sem állva folytatta útját a középsőhöz, amin aztán a magasabbik bekopogott.

- Gyere. - hallatszott bentről egy férfias, nyugodt hang, ami Painhez tartozott.

Kakuzu nem is habozott többet, kinyitotta az ajtót, s egymás után bementünk a szobába, aminek a végében, velünk szemben foglalt helyet a vezér, egy asztalnál ülve egy elég kényelmetlennek tűnő székben, mellette pedig ott állt az Akatsuki egyetlen női tagja; Konan.

- Már vártuk az érkezéseteket. - szólalt meg ismét a narancssárga hajú, aki aztán rám vezette tekintetét. - Mi a neved?

- Nao vagyok.. - válaszoltam neki, miközben érdekes, lilás árnyalatú szemeibe pillantottam, s ennek hatására erőteljes borzongás futott végig rajtam.

- Nos, Nao.. - kezdett bele a férfi, felkönyökölve az asztalra, ujjait arca előtt összekulcsolva. - Az, hogy egy shinobi ilyen feltűnően engedi szabadjára a csakráját, csak azt jelentheti, hogy nagyon bátor, vagy nagyon bolond,.. esetleg, hogy fel akarja kelteni valakinek a figyelmét.. - várakozva pillantott rám, s én habozva, de választ adtam:

-...Vagy hogy nem tudja irányítani az erejét.

- Tegyük fel, hogy igazat mondasz.. - mondta pár másodperc gondolkodás után. - Miért pont most történt meg az erőkitörés? Eddig miért nem voltunk semmi hasonlónak sem tanúi?

- Én.. - bizonytalanul pillantottam körbe a szobában. Tudtam, hogyha most azzal jönnék, hogy egy másik világból kerültem ide, akkor nem hinne nekem, de ha valami véletlen folytán mégis, túlságosan a figyelem központjába kerülnék, s ezt nem akartam. Ráadásul ha kiderülne, hogy mindent tudok róluk, nagy valószínűséggel eltennének láb alól, ezzel megelőzve, hogy másnak szolgáltassak ki információt.. - Én elég messziről jöttem.. - pillantottam vissza rá, mire ő csak némán várta, hogy folytassam. Sóhajtva, de eleget tettem ki nem mondott kívánságának.. - Ahonnan jövök, ott nincs az embereknek csakrája. illetve.. nem tudják irányítani. - javítottam ki magamat. - Egészen az érkezésem pillanatáig, én sem tudtam, hogy van erőm.

- Ezzel nem adsz választ arra a kérdésre, hogy miért pont most mutatkozott meg a csakrád. - világította meg a problémát Pain.

- Szerintem.. a helyek összetételében lehet a különbség.. - találgattam.

- Nos.. - állt fel a narancssárga hajú egy kimért mozdulattal. - Ez igazából lényegtelen. Azért akartam, hogy idehozzanak, mert az erődet akartam. De így, hogy nem tudod használni azt, nincs értelme annak, hogy életben tartsalak, elengedni pedig nyilvánvalóan nem foglak.. - közölte velem a tényeket rezzenéstelen arccal.

A vezér az ajtó felé indult, amin aztán kilépve, visszajutott abba a terembe, ahonnan az imént bejöttünk.. Tudtam, hogyha szándékomban áll életben maradni, most kell cselekednem..

- Gyorsan tanulok! Ha esetleg az egyik tag gondjaira bíznád a kiképzésemet.. - vetettem fel kissé talán kétségbeesetten az ötletet.

- Az Akatsuki egy tagjának sincs ideje arra, amit a te edzésedre pocsékolhatna el. - válaszolt folytatva az útját az asztal felé. Azonban ennyivel nem adhattam fel, s még volt néhány meggyőzőnek mondható érv a tarsolyomban..!

- Nem tudhatod, hogy milyen képességeim lehetnek. Hasznos lehetnék a szervezet számára... Csak azért eldobni ezt a lehetőséget, hogy kicsivel több időd maradjon, nem túl bölcs döntés..! - alsó ajkamat beharapva vártam a terem közepén megálló férfi válaszára.. - Lehet, hogy egy nap én leszek az egyetlen reményetek.. - tettem még hozzá kihúzva magam. Bátornak kellett látszanom ahhoz, hogy egyáltalán fontolóra vegye a dolgot.

- ...Ahogy azt már említettem, nincs elfecsérlendő időnk rád... - ismételte meg szavait. - De ha az egyik tag vállalja a kiképzésedet a saját feladatai teljesítése mellett, lehet szó arról, hogy életben maradsz. - szavai elhangoztával folytatta útját a helyiség egyik sarkában elhelyezkedő, felfelé vezető lépcső felé, s nemsokára eltűnt látóteremből..

- A többi tag legkésőbb holnap megérkezik. Azt ajánlom, hogy még a gyűlés előtt keresd fel valamennyiüket, s próbáld meg meggyőzni őket is a tanításoddal kapcsolatban, hogy legyen, aki elvállalja. - lépett mellém a kék hajú nő, majd vállamra tette a kezét, s biztatóan rám mosolygott, amit én meglepetten, de viszonoztam. - Addig is, Kakuzu gondjaira bízlak.