Régóta Szeretlek |AusHun fanfic|

10. fejezet: Vallomás

Kimentek a teraszra, ahol kettesben nézték a Holdat.
-Gyönyörű a Hold ma este-álmélkodott Elizabeth.
-Pont, mint te...
-Mit mondtál? Bocsánat nem figyeltem...
-Azt mondtam, hogy pont, mint te... emlékszel, hogy tegnapelőtt bejöttél a zene szobába, amikor zongoráztam?
-I... igen... miért?-pirult el.
-Miért mentél el? Mondtál valamit. Miért mentél el utána?
-Mert csak kérdezni akartam valamit, de láttam, hogy elfoglalt vagy, ezért inkább egyedül oldottam meg.
-Ne hazudj!-mosolygott.
-Nem hazudok-nézett félre a lány.
-Akkor lenne még egy kérdésem. Te kedveled Gil-t? És nem úgy, mint barátot.
-Nem... ami azt illeti nem szerettem őt olyan értelemben. Kedves, meg minden, csak-hallgatott el.
-Csak ennyit akartam tudni.
-De miért érdekel?
-Azt hiszed, hogy nem figyelek rád, akármikor bemész oda, ahol én vagyok?
-De...
-Akkor még egyszer megkérdem. Miért nem mondod el, hogy mit mondtál valójában?
-Már elmondtam. Ennyire nem bízol bennem?-kezdett volna sírni.
-Én bízok benned és abban, hogy mégegyszer kimondod. Csak egyszer szeretném még hallani... Pontosan hallottam, amit akkor mondtál. Csak azért nem válaszoltam, mert nem tudtam, mit mondjak... Tehát, ha csak egyszer is, de kérlek... mondd ki!-akarta rábeszélni.
-Pontosan mi volt, amit hallottál?
-Tudom, hogy... Tudom, hogy kedvelsz... És ezért...
-Rendben, szeretlek. És akkor? Az az őrült lány is meg akar emiatt ölni.
-Liz... én is szeretlek... ezért akartam hallani még egyszer-magához ölelte a lányt, aki visszaölelte őt. Majdnem sírva fakadt örömében.

Már egy perce voltak így. Elengedték egymást, ajkaik pedig összeértek. A pillanatukat egy női hang törte meg.
-Feliciano! Bocsánat a késésért!-Amanda volt az. Mindketten hátrafordultak, hogy megálljanak két ismerős alakot, akik őket figyelik és egy bizonyos őrültet, aki nem hagyta őket békén. Feliciano örömében felugrott.
-Amanda! Végre!-ekkor visszanézett az értetlen párra-Megmagyarázom...
-Szerintem is meg kéne-válaszolta Amanda.
-Amanda egy régebbi barátom, akit akkor kértem meg, hogy játssza el, hogy szerelmes Roderich-be, amikor elmondtad az érzéseid Rod iránt-nézett Elizabeth-re.
-Akkor valójában nem egy pszichopata őrült?-kérdezte Roderich.
-Nem. Bocs, ha rátok ijesztettem!-kért elnézést Amanda.
-Ezért voltam ott, amikor elmentetek vacsorázni-mondta tovább az olasz-amúgy... én már olyan két-három éve szeretném, hogy együtt legyetek-vakarta a tarkóját.
-Azért köszi, hogy segítettél. Miért volt erre szükség?-mondta Roderich.
-Meg akartam nézni, hogy kit választanál. Mert valljuk be, Amanda azért elég szép-nézett rá.
-Oh, köszönöm a bókot!
-És figyelmeztettem őt, hogy adtam neked egy serpenyőt, amit nem félsz használni...
-Röviden csak színjáték volt az egész?-kérdezte Elizabeth. Amanda bólintott-Akkor megnyugodtam-sóhajtott.
-De nem fecsegni jöttünk ide. Táncolnunk!-lelkesedett Feliciano-Te is jössz, Amanda?
-Igen.
-Akkor szabad egy táncra?-hajolt le Roderich.
-Persze-válaszolta Elizabeth-örülnék neki.

Felmentek a parkettre táncolni. Kis szünetekkel ugyan, de végigtáncolták az estét. Se Elizabeth, se Roderich nem érezte még magát ilyen boldognak. Véget ért a bál és mindenki hazafelé tartott. Mindenki hívta a kocsisokat vagy a saját lován ment el.
-Ciao!-köszönt el Feliciano is a barátaitól, akik szintén menni készültek. Elizabeth és Roderich is hazamentek.

Elizabeth felment a szobájába. Lefekvéshez készülődött, amikor benyitott Roderich.
-Igen? Mit szeretnél?-mosolygott a lány.
-Csak... megnéztem, hogy alszol-e már. De mivel nem, ezért szerintem én vissza is megyek a szobámba.
-Itt maradsz velem, amíg el nem alszok?
-Ha szeretnéd-ment az ágy széléhez.
-Köszönöm... És még valami...
-Mi az?
-Régóta szeretlek... És örökké szeretni is foglak.
-Én is... soha nem foglak elereszteni... És senki sem vehet el tőlem...

Megcsókolták egymást és álomra hunyták a szemük. Már soha többé nem választhatják szét őket, mert a másik nem engedné ezt senkinek. Már örökké együtt lesznek haláluk napjáig. Minden jó, ha jó a vége...