Régóta Szeretlek |AusHun fanfic|

1. fejezet: Váratlan vendég

-Ő itt Roderich. Remélem jól ki fogtok jönni egymással és nem lesz köztetek nézeteltérés. Akkor én megyek is, ismerkedjetek meg egymással-hagyta ott Elizabeth-et kettesben újdonsült főnökével, egy magas, kedves férfi.
-Várj!-kiáltott még utána az osztrák, de már késő volt.
-Akkor, üdv! A nevem Elizabeth, remélem, hogy barátok leszünk-mosolygott a magyar származású lány Roderich-re. A fiú bólintott, majd körbevezette Elizabeth-et a birtokon. A lány nagyon élénk volt, amit Roderich örömmel látott. A körbevezetés végén a férfi, aki bemutatta őket egymásnak, készített róluk egy képet.

Ez a kép mai napig megvan mindkettőjüknek, még akkor is, ha a másik nem tud róla. Ez történt hat éve, Elizabeth pedig még mindig ott dolgozik.

-Roderich!-nyitott be az ajtón a lány. Az osztrák fiú felfigyelt rá, ezért letette a képet, amit nézegetett.
-Igen?
-Végeztem. Mit nézegettél?-ment oda kíváncsian a lány. Roderich újból a képet nézte. A képet, amin ők ketten vannak hat évvel ezelőtt.
-Csak ezt-adta át a papírt Elizabeth-nek
-Neked ez még megvan?-kuncogott.
-Igen. Az a nap megváltoztatta az életem, mert találkoztam veled-felelte az osztrák. A magyar lány arcán egy halvány pír jelent meg, ami alig volt észrevehető.
-Csak azért-ekkor belenyúlt a zsebébe és egy papírost húzott elő belőle-mert nekem is megvan-mindketten elkezdtek nevetni, majd a munka utáni szokásos sétájukra indultak.

A birtok ugyanolyan volt, mint hat évvel ezelőtt. Elvégre mi változhatott volna meg nagyon? Talán Roderich és Elizabeth kapcsolata. Közelebb kerültek egymáshoz. Ezúttal egy bizonyos helyre mentek. Oda, ahol az a kép készült. Amikor már majdnem ott voltak, Elizabeth megfogta Roderich kezét és odaszaladt vele.

-Még mindig olyan, mint hat éve-mosolyodott el a lány. Roderich csak bólintott válaszként. Elizabeth ránézett smaragdzöld színű szemeivel, amik gyönyörűen csillogtak a délutáni nap sugarában. Ez arra ösztönözte a fiút, hogy közelebb menjen a lányhoz. Amikor ezt Elizabeth észrevette, megölelte. Igaz, hogy főnök-beosztott kapcsolat volt közöttük, de a munka után ez nem érdekelte őket. Olyankor úgy viselkedtek, mintha legjobb barátok lennének.

Egy öreg fa tövébe ültek, ahol mindig nagyon sokáig el tudtak beszélgetni. Ez most sem volt másképp. Mire befejezték, beesteledett és nagyon elfáradtak. Elizabeth Roderich vállára helyezte a fejét, annyira fáradt volt. Az osztrák nem nagyon foglalkozott vele, ezért nem keltette fel az alvó szépséget. Elvégre addigra már ő is túl fáradt volt hozzá. Mindketten elaludtak és nem foglalkoztak vele, ha reggelig ott maradnak.

Másnap reggel Elizabeth ijedten kelt fel, amikor meglátta, hogy főnöke mellett aludt el. Gyorsan felpattant, majd megpróbálta felkelteni a fiút, ami nem ment neki. Úgy gondolta, hogy nincs mit tenni, hangoskodnia kell, de erre nem tudta magát rávenni.
-Olyan aranyos, amikor alszik-suttogta magának. Erre elkezdett ébredezni az osztrák. Elizabeth megijedt, hogy vajon hallotta-e azt, amit az előbb mondott.
-Jó reggelt Elizabeth!-ásított.
-J-jó re-reggelt Roderich! H-hallottad, amit mondtam?-pirult el.
-Nem. Mit mondtál?
-Nem érdekes. Most megyek dolgozni, ha nem bánod.
-Semmi gond, én a szobámban leszek, ha kellek-azzal felállt és a palota ajtaja felé vette az irányt. Elizabeth olyan vörös volt a fiú távozása után, mint egy rózsa.

Ő is bement az épületbe, hogy kitakarítson és elvégezze a többi teendőjét. Egy órával később valaki kopogott. Elizabeth odament, hogy megnézze ki az. Egy fiú volt egy kiálló tinccsel.
-Feliciano?-lepődött meg a magyar lány.
-Igen, bella.
-Mi szél hozott? Ha Roderich-hez jöttél, akkor a szobájában van.
-Most hozzád jöttem. Olyan régen nem beszéltünk.
-Igaz... Ha segítesz, akkor hamarabb beszélhetünk-kacsintott.
-Rendben!-mosolygott az olasz. Elkezdtek takarítani és fél óra múlva végeztek.

Bementek Elizabeth szobájába, hogy nyugodtan tudjanak beszélni.
-És? Van valami, amit meg tudnál velem osztani?-kíváncsiskodott Feliciano.
-Nos... van itt valami, amiről megkérdeznélek...
-Mi lenne az?
-Hát egy furcsa érzés fog el, amikor Roderich közelében vagyok.
-Pontosan milyen?
-Nehéz megmagyarázni, de...-ekkor egy kicsit abbahagyta, majd amikor újra elkezdte volna, valaki kopogott az ajtón.
-Elizabeth? Bent vagy?-hallották az osztrák hangját. A lány egy kicsit elpirult, majd válaszolt.
-Igen, gyere be!
-Csak meg akartam kérdezni, hogy...-ekkor észrevette Feliciano-t és kérdően nézett rá-Feliciano?
-Igen, én vagyok az. Rég nem láttalak.
-Mindegy is... azt akartam kérdezni, hogy hova tetted a pót húrokat-nézett vissza a lányra.
-Nem raktam el őket sehova. Ott kéne legyenek, ahol hagytad. Hacsak nem elfogytak.
-Akkor majd délután elmegyek a boltba... Köszönöm!
-Semmi gond-Roderich kiment az ajtón, amiért Elizabeth újból kettesben maradt Feliciano-val.
-Akkor folytasd.
-Rendben... olyan, mintha hevesebben verne a szívem, meg-Feliciano a szavába vágott.
-Ez szerelem-ugrándozott-Liz, te szerelmes vagy.
-Hogy mi? Nem lehetek szerelmes a főnökömbe, ez nem helyes.
-Már pedig így van. Te szerelmes vagy Roderich-be.