Rupture h.s. au (magyar)

70. fejezet - Epilógus

Harry

A szobának még mindig olyan illata volt, mint neki. Hajszálai a kedvenc hajkeféjében voltak. Minden dolga a helyén volt arra az esetre, ha felriadt volna az éjszaka közepén. A hozzávalók, amiket főzéshez használt a polcokon voltak.

Már három nap telt el, és a szoba még mindig hihetetlenül hozzá tartozott. De mindent el kellett tüntetnem. Be kellett dobozolnom a cuccait, hogy az új lakó betudjon költözni, anélkül, hogy az ő szellemét érezné minden sarokban, anélkül, hogy hallaná fáradt szuszogását, amikor végre alszik. Minden utolsó nyomát el kellett tüntetnem, hiába tört össze a szívem. 

Nem néztem magamba azóta, hogy megtaláltam élettelen testét a saját ágyában; sápadt, merev, békés. Nem mertem felfogni milyen hatással van rám. Túlságosan féltem. De az biztos volt, hogy egy lyuk keletkezett bennem. Éreztem. Éreztem a hideg esti szelet átfújni rajta. Éreztem kezeket és karokat, amik próbáltak megvigasztalni. 

Az égen lévő fekete lyukon kezdtem gondolkozni, ami felszívja az egész univerzumot. Az óceáni örvényekre gondoltam, amik elnyelnek hajókat és birodalmakat döntenek össze és életeknek vetnek véget. És azon tűnődtem hogyan gondoltam valaha is, hogy a bennem zajló dolgokkal megküzdök. Hogyan gondolhattam, hogy körülöttem bárki biztonságban van. 

Több végnek voltam tanúja, mint kezdetnek. Több veszteségnek, mint nyereségnek. Több elköszönésnek, mint köszönésnek. Kurva sok mindent elvesztettem, úgy éreztem az egész életem egy nagy megállás, mások mondataitól függtem. Úgy éreztem magam, mint egy polc; amit tart valamit, amit magával visz a sírba és azon kívül semmi sem létezik. Annyi mindent éreztem és nagyon fájt.

Kopogás hallatszott az ajtón, ami kiszakított a gondolataimból és visszarángatott a valóságban, ami az ő elvesztését hordozta.

"Még nem vagyok kész, mindjárt megyek." Kierőszakoltam magamból a szavakat. Olyan érzés volt, mintha olyan sokáig lettem szótlan, hogy beszélni is elfelejtettem volna.

"Harry, van itt valaki, aki látni szeretne." Nem tudtam pontosan ki beszélt hozzám. A hang ismerős volt, de nem törte át teljesen a burkot, amit építettem magam köré. Úgy hangzott, mintha víz alatt lettem volna. 

"Ne most." Csak csendet és békét akartam. Egyedül akartam lenni, könyörögni is kész lettem volna érte.

"Bízz bennem, látni akarod őket. Nyisd ki az ajtót és gyere, kérlek." Sóhajtottam. A fejemet ráztam és az ágyába dőltem arra várva, hogy elnyel. 

"Harry?" És azzal minden fájdalom elhalványult. Minden bennem lévő lyuk feltöltődött, kivéve egyet, ami akkor keletkezett, amikor azt akartam legutóbb, hogy elhagyjam. 

Ismertem a hangot. Hallottam az utóbbi hónapokban a hangot és minden alkalommal összetörtem, amikor mégsem láttam őt. Még mindig hallottam az elköszönést, ami sosem ért véget. Suttogást hallottam, hogy szeret, amit nem tudtam visszamondani.Mindig beszélt hozzám, a társaságom volt és az őrült állapotomban tartott. Vagy az őrületbe kergetett. Nem tudtam többé megmondani.

"Harry, én vagyok." Még egy kopogás. A hangja újra. Nem értettem. Másfél éve ment el. Már majdnem megbékéltem a helyzettel. Kezdtem hozzászokni az ürességhez, fájdalomhoz . Már majdnem összeszedtem magam. Ez nem lehet igaz.

"Louis?" Próbáltam lenyelni a torkomban keletkezett gombócot. Minden ösztönöm kiabálta, hogy ki az. Nem Louis volt. Csak egy személy tudott ennyi fájdalmat okozni.

"Autumn vagyok, Harry. Efelejtettél?"

Nem. Bassza meg nem. Soha nem lennék rá képes. Miért nem tudtam semmit mondani? Miért féltem annyira?