Rupture h.s. au (magyar)

54. "Nincs több elhagyás."

Harry

Elhúzódott az ölelésemtől. Liam elment. Bedőltünk az ágyba egymással szembe, de nem érintkeztünk. A keze a feje alatt volt, miközben az enyém a köztünk lévő helyen. Lábai néha véletlenül enyémhez értek, de azonnal arrébb húzta félve. De a szemei. Tartottuk a szemkontaktus. A zöldes szürke szín másképp csillogott, megvilágította a nap sugara, ami az ajtón kúszott be és hátulról érte őt. Olyan volt a szeme, mint a legszebb naplemente, amely többféle színben pompázik; narancssárga, citromsárga, piros és lila. De a szemei kicsit zöldek is voltak, mintha egy elhagyatott erdőt világított volna meg a nap.  

A legszebb szemei voltak, amiket valaha is láttam. Ő volt a leggyönyörűbb lány. Majdnem nem láttam mindazt amivel az élet próbára tette; a sebei, sérülései és öltései. Ami mind egyben tartotta őt. Ami mind darabokra szedte. Ami azzá tette, ami. 

"Szeretlek." Suttogtam, hangom rekedt és fojtott volt, kicsit a torkomon akadt, amint az ismeretlen szavakat kiejtettem. Addig, amíg ki nem ejtettem őket, végre. Megszakította a szemkontaktust és azonnal hiányoztak szemei. Hiányzott ő maga; pedig ott volt előttem.

"Én is szeretlek." Mondta annyira halkan, hogy azt hittem nem is akarja, hogy halljam. De hallottam. És a szívem őrülten kezdett dobogni , darabokra esett és összeállt egyszerre.

"Nem tudom mit csináljunk ezzel, Autumn."

"Rendben van." Hangja remegett és újra szemeimbe nézett, de már könnyekkel teli szemekkel. Utáltam. Gyűlöltem, ami vele tettem. 

"Nem, nincs, Autumn. De minden kezd pokollá válni, és és felelősséggel tartozom a táborért, az emberekért odakint. Számítanak rám, hogy együtt megoldjuk. És bármelyik percben háborúzhatunk az apáddal. Most.. nem tudok ezen gondolkozni. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ennek a feldolgozásával foglalkozzak. Anya beteg volt, haldoklott és te megmentetted az életét. Tudom. Nem tudom eléggé megköszönni, vagy visszafizetni, de  ugyanakkor megölted az apámat, Autumn. És úgy tűnik minden összeomlott. Elvágtad az utolsó cérnát, ami a normális élethez kötött, a régi önmagamhoz. És talán ő már megbocsájtott neked. Talán apa már szeret téged és figyelmen kívül hagyja, ami történt. De én nem tudom ezt tenni. Sajnálom."

Arca megtört, szemeit összeszorította, mintha valami fájdalmasat akart volna mondani, de semmi sem jött ki. Mély levegőt vett és lassan szorította ökölbe kezeit, majd nyújtotta ki ujjait, mielőtt újra kinyitotta szemeit. Kicsit duzzadtabbak voltak, üresebbek, nem voltak bennük rejtett könnyek, vagy kimondatlan szavak.

"Megértem. Én is sajnálom."

"Türelmes leszel velem? Adsz időt rá? Adsz időt nekem?"

"Amennyire csak szükséged van, Harry."

"Nem akarlak elveszíteni."

"Én sem akarlak elveszíteni."

Minden közepette sikerült megtalálnunk újra az utat egymás karjaiba, ujjai mellkasomon voltak  és én magamhoz tartottam. Arca nyakamba volt, miközben az én arcom a hajában és biztonságban éreztem magam. Nem féltem többé. Tőle nem. Nem féltem, mert szerettem és azóta, hogy beleszerettem először éreztem helyesnek a dolgot. Majdnem könnyűnek. Ami többé semmi sem volt.

"Voltak rémálmaid múlt éjjel?"

"Nem."

Suttogva beszéltünk, mintha a legsötétebb és mélyebb titkainkat osztottuk volna meg egymással, amit a világ nem halhatott volna.  Ha hangosabban beszéltünk volna eltűnt volna a varázs, ami kialakult köztünk és újra a való világgal kellett volna foglalkoznunk, amivel nem akartunk. Jó volt ketten, biztonságos.

"Hamarosan besötétedik. Éjszakai köröm van ma."

"Talán mehetnék veled? Ha részedről rendben van."

Egy kicsit elhúzódtam, hogy arcát kezeimbe fogjam és arca két oldalát kezdtem simogatni. Szemei sötétebbek lettek, habár egy napsugár pontosan a szeme közepén tükröződött. Szemei melegek voltak, kedvesek.

"Persze. Szeretlek." Szinte levegő után kapott és szemei enyémbe keresték a hezitálás vagy bizonytalanság jeleit, de nem volt. Ebben az egy dologban biztos voltam.

"És én is szeretlek."

"Azt hiszem most mondtuk ki először úgy, hogy egyikünk sem ment el." Nevette el magát kicsit, miközben én is elmosolyodtam, olyannyira hogy szinte fájt.

"Nincs több elhagyás, igaz?"

Kezeit nyakam köré tekerte, arcomat közelebb húzta magához és nem gondoltam, hogy ennél még lehet közelebb lenni egymáshoz. Olyan érzés volt, mintha ugyanazt a levegőt szívtuk volna be. Először léteztünk párhuzamosan, ütközés nélkül. Ajkaimat övéhez érintettem, nem  igazán csókoltam meg, csak szimplán érintkeztünk. Csak ott voltunk. 

Olyan ízű volt, mint régen, amikor először csókolóztunk. Egy egész életnek tűnt az azóta eltelt idő. Nem voltunk már ugyanazok. Talán minden apró csókja, új önmagunkká formálhat minket. De mindig szerelmesek leszünk. 

"Nincs több elhagyás, Autumn,"

Egy ígéret volt. Vagy könyörgés. Talán kicsit mindkettő.