Összetörve //A. I. ff.//

7.

Lassan egy hete nem voltam Ashton irodájában. Mindketten kerestük a kifogásokat. Egyikünk se tud a másik a szemébe nézni és ez szánalmas. Lehet, hogy Ashtonnak megrázóak voltak a történtek, de nekem ez volt az életem. Én ezt nap mint nap átéltem, sőt ennél rosszabbakat is.

- Kopp-kopp - nyitott be szobámba Mel. Vidám és a korához képest energikus volt, mint mindig. - Hoztam egy kis harapni valót. - rakta le elém a kis fémtálcát, amin tea és egy kis sütemény volt.

- Köszönöm - feleltem udvariasan. - ezt miért kapom?

- Gondoltam jól esne - rántotta meg a vállát lazán.

- Újabb gyógyszer teszt? - húztam fel fél szemöldököm, mire csak egy zavart nevetést kaptam. Szóval igen.

- Jajj, majd' elfelejtettem. Nem rég egy fiatalember keresett téged és azt mondta, ezt adjam át. - nyújtott felém egy tasakot. Csak egy egyszerű papír zacskó volt. Nem látszott rajta semmi különös mégis kissé bátortalanul fogadtam el. Vajon ki küldhette? És miért nem személyesen adta át? Lehet, hogy Jack volt az?

- Nekem most mennem kell. Este még jövök. - mondta Mel, de én oda se figyelve, egyre csak a kis csomagot szuggeráltam.

Amint Mel elhagyta a szobát, villám gyorsan nyúltam a tasak felé, majd legalább ilyen sebesen ki is nyitottam. Egy cetli volt benne és pár szem savanyú cukor. A kedvencem.

,,Legyél óvatos és ne bízz senkiben!

Utóirat: A nasi csak ezért, hogy jobb kedved legyen."

Teljesen összezavarodtam. Ezt meg mégis mire véljem? Egy figyelmeztetés és "nasi"? Mégis ki küldi ezeket együtt? Ennek semmi értelme. 

Az agyam egyre csak azon kattogott, hogy ki adhatta a rejtélyes csomagot Melnek? Ha legközelebb jön, ki kell faggatnom az idegenről. 

Gondolat menetemet egy kopogás zavarta meg, mire tekintetem az ajtó felé kaptam. Michael állt a küszöbön és aggódva mért végig. Mit keres itt és egyáltalán hogy talált rám? Semmi jelét nem adtam neki annak, hogy itt tengetem mindennapjaimat. 

- Szóval itt laksz... - szólalt meg végül néhány perc hallgatás után. - Sejtettem, hogy megviselt a történtek, de hogy ennyire...

- Nyugalomra volt szükségem. - nyeltem egy nagyot és figyeltem, ahogy lassú léptekkel körbe járja a helyiséget. Mindent végig pásztázott a tekintetével végül rajtam állapodtak meg zöld íriszei. Szemeiből semmit se tudtam kiolvasni.

- Tudod, szólhattál volna. Meglátogattalak volna, amikor csak időm engedte.

- És pont ezt akartam elkerülni. - vágtam vissza kissé indulatosabban, mint szerettem volna. - Ne érts félre, nem a személyeddel van problémám, hanem... a jelenléteddel. Túl sok emlékem kötődik hozzád és sajnos nem csak jó. - próbáltam szépíteni az első mondatomon. Kicsit elszégyelltem magam, amiért így éreztem, de nem tehetek róla. Épp az emlékektől akartam szabadulni és ezen Mickey jelenléte egyáltalán nem segített volna. 

- Megértem, de azért jó lett volna hallani felőled. Aggódtunk. - felelte, miközben helyet foglalt mellettem. 

- Tudom... - nem bírtam barátom szemeibe nézni. Túl nyomorultul éreztem magam ahhoz, hogy megint megjátsszam magam előtte. Nem ezt érdemelte. Amióta ismerjük egymást, csak bajt okoztam neki. Nem akartam, hogy idejöjjön. Nem akartam, hogy így lásson. 

- Miért? - kérdezte alig hallhatóan. Nem értettem kérdését.

- Mit miért? - sandítottam rá értetlenül.

- Emlékszel a napra, amikor utoljára találkoztunk? Amikor a sikátorban voltunk? - szinte csak lehelte a szavakat miközben rám pillantott, mire válaszul csak komoly tekintettel bólintottam egyet. - Azt ígértem neked, hogy megvédelek. Megígértem. - keserű könnyek gyűltek  szemeibe. A döbbenettől megszólalni se tudtam. - Hagytalak kicsúszni a kezeim közül és te egyenesen annak a disznónak a markai között kötöttél ki. Az egész az én hibám volt... - peregtek egymás után a könnyei. Még mindig egy hatalmas gombóccal a torkomban bámultam Mickeyra, amely nem hagyott megszólalni. El akartam neki  mondani, hogy ő nem tehet semmiről. Hogy ő mindent megtett, ami tőle telt és hogy ezért örökké hálás leszek neki. Bár a szám nyílt szólásra, a testem ösztönösen cselekedett és szorosan magához szorította barátomat, akinek a könnyei egyre csak folytak és szépen lassan eláztatták felsőmet. De nem bántam. Bármit megtettem volna, hogy segítsek rajta, de tudtam, hogy csak azzal segíthetek rajta a későbbiekben, ha most még nagyobb fájdalmat okozok.

Mikor csillapodni látszott a rá törő érzelmi hullám, kicsit eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. Gyorsan visszanyeltem elkeseredésem és komoly pillantások közepette kezdtem bele mondandómba.

- Életem végéig hálás leszek neked mindazért, amit értem tettél, de nem akarom, hogy ide gyere többet. Nem akarok többet találkozni veled. Azt szeretném, hogy most lépj ki azon az ajtón és soha ne nézz vissza. - válaszul csak fürkésző pillantások érkeztek.

- Igazából nem ezt akarod. Miért csinálod ezt?

- De igen, ezt akarom! - feleltem a tőlem telhető leghatározottabban.

- Mégis mitől akarsz megóvni, Bella? - már tisztán hallhatóak voltak a szavai és látszott rajta, hogy kezd ideges lenni. 

- Kérlek, ne nehezítsd meg!

- Nem! Addig nem megyek innen, amíg nem kapok értelmes magyarázatot! - dühös volt. Tudom, hogy az volt.

- Michael, menj innen! - még nyugodtam csengtek szavaim, de kezdtek eluralkodni rajtam az érzelmeim.

-  Nem kell ezt tenned...

- El kell menned! - a sírás kerülgetett. Egy porcikám se akarta ezt csinálni.

- Nem lehetsz ennyire önző! Most nem! - állt fel hirtelen és én is követtem példáját.

- Tűnj innen! - kiáltottam rá és látásom egyre csak homályosodott. Megragadtam a csuklóját és az ajtó irányába kezdtem el taszítani. - Menj el és soha többé ne gyere vissza! Soha!

Csak állt az ajtóban és bámult rám. Csalódott volt és ezt meg sem próbálta véka alá rejteni. 

- Nézz a szemembe és mond, hogy komolyan ezt akarod... 

Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ezt megtegyem. A kezem remegett és térdeim az összerogyás szélén álltak. Lehunytam a szememet. Vettem egy utolsó nagy levegőt. Mélyen a szemeibe pillantottam. Lenyeltem a torkomban dobogó gombócot, majd hagytam, hogy a szavak elhagyják ajkaimat.

- Komolyan ezt akarom. 

Egy csalódott pillantás, majd végleg átlépte a küszöböt. 

A szívem darabokra tört és a földre zuhanva hagytam, hogy a könnyeim utat törjenek...

Igen, egy év kihagyás után, de visszatértem egy résszel. Most belelendültem több félbehagyott munkámba is. Nem tudom, hogy meddig fog tartani ez a lendület, de igyekszem minden héten hozni egy részt, ha az úgy nektek is megfelelne. :)

Na, de kíváncsi vagyok. 

Hogy tetszett nektek ez a rész? 

Jól döntött Bella? 

És vajon kitől jöhetett a titkos kis csomag? 

Várom az ötleteket kommentben! :)