Összetörve //A. I. ff.//

3.

- Jó reggelt! - lépett be egy hatalmas mosollyal az arcán Melissa. Kezében egy tálca volt, amin valami péksüti és egy pohár narancslé foglalt helyet.

- Lehetne jobb is. - morogtam az orrom alatt, miközben feltápászkodtam ülő helyzetbe.

- Megint nem aludtál jól, drágám? - tette le a fémtálcát az asztalomra, majd leült mellém. Melissa olyan nekem mint az anyám, aki soha se volt. Őszintén törődik velem és mindig felvidít.

- Sehogy se aludtam. - sóhajtottam.

- Na mesélj.

- Csak a szokásos. - vontam meg a vállam. - Képek a halott barátaimról. Emlékek.

- Ne aggódj. Átfogod vészelni. - ölelte át a vállam. - Jut eszembe. - engedett el. - Fél óra múlva jelenésed van Dr. Irwinnél. - mosolyodott el sokat mondóan, mire egy kérdő pillantást küldtem felé, de ő csak felpattant és egy puszit nyomott a fejemre, majd kilépett az ajtón.

Néha tényleg nem értem Melt. Na mindegy.

Egy gyors reggeli után letusoltam és felkaptam egy bő pólót és egy cicanadrágot, majd belebújtam a papucsomba és kiléptem a hosszú folyosóra. Az általában üres folyosó megtelt emberekkel. Kedd van, tehát látogatási nap. Ilyenkor mindenki elszabadulhat innen egy délután erejéig. Vagyis majdnem mindenki. A súlyos esetek csak az udvarig mehetnek vagy még addig se. Akiért meg nem jönnek, azok pedig szintén itt maradnak. Mint például én...

- Anyu! - ölelte meg a lábam egy kisfiú.

- Én.. nem én vagyok az anyukád - szedtem le a lábamról, mire furán nézett rám. Megfogtam a kezét és leguggoltam hozzá. - Nem tudom hol van az anyukád, de azt tudom, hogy nem én vagyok az.

- Anyu? Megyünk ma fagyizni, ugye? - nézett rám bociszemekkel.

- Evan! Evan, kicsim merre vagy? - halottam meg egy női hangot, mire egyből a hangforrását kezdtem el keresni. - Evan... - vette észre minket, majd döbbenet jelent meg arcán.

- Nézd Angel! Megtaláltam anyut. - mutatott rám mosolyogva Evan, de a nő, vagyis Angel még mindig döbbenten bámult.

- Bella vagyok - nyújtottam felé a kezem, mire észbe kapott.

- Ne haragudj. Angel vagyok. - rázta meg a kezem.

- Anyuci, miért változtattad meg a neved? - fogta meg a mellettem lógó kezemet Evan.

- Evan ő nem... - csuklott el a hangja Angelnek.

- Már nem tetszett a régi - guggoltam vissza a fiúval szembe, mire egy hatalmas vigyor jelent meg az arcán.

- Miért nem jöttél haza?

- Tudod, én igazán haza akartam menni, de... eltévedtem. Ide jöttem segítséget kérni, de nem tudták ők se, hogy merre kellene mennem, ezért befogadtak - meséltem el neki a kis rögtönzött történetemet, amit érdeklődve halgatott.

- Akkor most haza jössz velünk? - telt meg reménnyel a hangja.

- Sajnos nem tehetem, de ne aggódj, mert minden kedden eljöhetsz és meglátogathatsz. De csak akkor, ha jó kisfiú leszel és mindig szót fogadsz Angelnek. - nyomtam egy puszit az orrára, amin felnevetett, majd felálltam és Angel felé fordultam, aki mosolyogva nézte végig a történéseket.

- Kicsim, menj és keresd meg aput. - mondta a nő Evannek.

Figyeltük, ahogy vidáman szalad az apukáját keresve a tömegben.

- Köszönöm. Az igaza édesanyja már egy éve elhunyt és eléggé maga alatt volt.

- Semmiség. Örülök, hogy segíthettem.