Összetörve //A. I. ff.//

2.

Az üres folyosón csak a papucsom csoszogása visszhangzott és a szobákból ki áramló furcsa zajok. Mielőtt visszamentem volna a 'szobámba' ellátogattam a mosdóba. Mikor végeztem a dolgommal, a 107-es szoba felé vettem az irányt. Lenyomtam a már elég kopott kilincset és beljebb lépkedtem. Leültem ágyam szélére és azon gondolkodtam, hogyan juthattam el idáig. Vissza gondoltam a pillanatra, amikor minden elkezdődött és amikor minden véget ért. Lukera, Emmara, Lyviara és még Mrs. Lambre is. Annyi szép emlék fűz hozzájuk és megannyi rémes is. Elvesztettem mindent és mindenkit, akit szeretek. Ahogy ezek és ehhez hasonló gondolatok cikáztak agyamba egy sós csepp gördül végig meggyötört arcomon.

- Szia Bella! Hogy érzed magad kedvesem? - lépett be egy idősebb ápoló kezében egy tálcával, melyen egy joghurt, valami főzelék és néhány gyümölcs foglalt helyet. - Te sírsz? - látta meg a könnycseppet arcomon, amit gyorsan le is töröltem.

- Nem, nem. - tagadtam - csak "nosztalgiáztam" egy kicsit. - mosolyogtam rá halványan Mrs. Heart-ra.

- Jajj drágám. - ült le mellém az ágy szélére. - Én még mindig nem tudom, hogy egy ilyen szép, okos és kedves leányzó mit keres ezen a szörnyű helyen. - fintorodott el, ami egy kuncogást váltott ki belőlem.

- Nem is tudom mi lenne velem maga nélkül. - öleltem át a törékeny hölgyet.

- Maga?! Nem vagyok én olyan öreg, hogy magázzál édesem. - fűzte össze a kezeit. - Csak Melissa. - nézett szigorúan.

- Rendben. - mosolyodtam el halványan.

- Na, de most már egyél, mert így is csont és bőr vagy. - pattant fel Melissa. - Reggel jövök, addig jó legyél. - dobott egy puszit az ajtóból.

Neki kezdtem az ételnek nevezett valami elfogyasztásának, bár nem mondhatnám, hogy utána jól laktam.

- Nem ettél túl sokat. - halottam meg a férfi hangot, amitől úgy megijedtem, hogy majdnem leestem a székről, amin ültem. Hátra pillantottam az ajtó irányába, ahol Dr. Irwin ácsorgott vállát a falnak támasztva.

- Nem szeretem a főzeléket. - vontam meg a vállam.

- Akkor ennek örülni fogsz. - dobott felém egy lekváros buktát, amit valamilyen csoda folytán sikerült elkapnom.

- Ezt miért kapom? - húztam fel az egyik szemöldököm.

- Csak úgy. - mondta lazán, majd leült az ágyamra, ahol néhány perce még én ücsörögtem. Elmotyogtam egy "köszönöm"-öt, majd felé fordultam székemmel.

- Minek köszönhetem a látogatást?

- Hát már meg sem látogathatom a kedvenc páciensem? - mosolyodott el. Még csak most vettem észre, hogy Dr. Irwin milyen helyes is valójában. Göndör haja gyönyörű szemei elé lógott és mosolya kor előkerültek gödröcskéi is.

- Csak egyszer találkoztunk.

- De máris te vagy a kedvencem. - nevetett fel, amin én is elkuncogtam magam. - Miért nem mosolyogsz többször? - nézett mélyen a szemembe, amitől éreztem hogy enyhe pír szökik arcomra.

- Nincs rá okom. - kezdtem el a földet pásztázni.

- Majd szerzünk rá. - guggolt le mellém és egy biztató mosolyt küldött felém. - Most mennem kell, de majd holnap úgy is találkozunk. - állt fel.

- Holnap? - néztem fel rá.

- Igen. A főorvos kérésére heti ötször kell eljárnod terápiára.

- De miért? - kérdeztem, mire vállat vont és kilépett az ajtón, ezzel egyedül hagyva engem.

A bukta elfogyasztása után az ágyra vetődtem. Amint lehunytam szemeim, megjelent előttem Luke sápadt arca, ahogy teste a földre zuhan. Kipattantak szemeim és csak ez a kép volt előttem.

2010. március 14. Árvaház

- Bella! - futott oda hozzám Liv. - Luke és Josh... - lihegett. - verekednek. - erre a szóra fel kaptam a fejem. Josh, egy nálunk 2 évvel idősebb srác, aki mindig piszkál engem. Lukehoz hozzá se szokott szólni. Mi történhetett?

- Hol vannak?

- Az öreg tölgynél. - felelte, majd rohantunk is oda.

Mikor oda értünk, Luke már a földön feküdt a nagy darab srác meg úgy püfölte.

- Mi folyik itt? Mindenki azonnal menjen vissza a szobájába! - érkezett meg Mrs. Lamb is. A határozott kijelentésre mindenki vissza futott az épületbe kivéve engem, Luke-ot és Josht. - Maga is Ms. Wine. - nézett rám szúrós szemekkel a hölgy, de én nemlegesen ráztam a fejem.

- Menj csak Bella - mondta rekedt és erőtlen hangon a szöszi. Egy aprót bólintottam, majd vissza a sétáltam a szobánkba.

Körülbelül 20 perc múlva Luke sántikált be az ajtón. Egyből segítségére siettem.

- Mi történt? - kérdeztem, mikor már mindketten az ágyon ültünk, de nem válaszolt. - Belé kötöttél?

- Mi? Nem, dehogy.

- Akkor? - semmi válasz - Luke... - sóhajtottam. - Ha nem te kötöttél bele, akkor mi történt? Ő hozzád se szokott szólni....

- Nem történt semmi - motyogta az orra alatt.

- Ezt mond a vérző orrodnak. Az volt mint... mint velem? - csuklott el a hangom.

- Az soha többé nem fog előfordulni. - törölte le könnyeimet. - Soha. Megígérem. - ölelt meg. - És ne hagyd többet a tölgyben a naplód. - nyújtotta át a bőrkötéses kis könyvet.

- Köszönöm - öleltem meg ezúttal én őt. - De legközelebb inkább hagyd, hogy elolvassa - súgtam fülébe. - Legalább megtudná, hogy milyen egy szemét dög. - engedtem el.

Könny áztatta szemmel ébredtem. Úgy tűnik időközben valahogy sikerült elaludnom.

Annyira hiányzik Luke, meg az idióta vigyora és szőke haja, amit mindig összeborzoltam. Az élet jól kicseszett velem.

Tudom, tudom. Nektek még fogalmatok sincs, hogy mit keresek én egy elmegyógyintézetben, de higgyétek el, hogy annak is eljön az ideje, hogy megtudjátok. Türelem. Az a baj, hogy néha még én magam sem tudom, hogy hogy jutottam el idáig. Hogy jutottam el arra a szintre, hogy önszántamból idejöjjek. Összetörtem. Testileg és lelkileg is. Már fél éve itt vagyok és legalább 5 pszichiáterem volt, de egyikük se tudott mit kezdeni velem. Túl sok minden történt kevés idő alatt. Talán majd egyszer sikerül feldolgoznom. Vagy nem...

Sziasztok!

Ez lenne a 2. második rész. Remélem tetszik és ha igen akkor hagytok nyomot magatok után. Igyekszem hozni a következő részt is. 

Addig is jók legyetek! Puszi :* <3