Egyszer melletted leszek

9.fejezet

Egy kis Nickelback-et hallgatva nyugodalmasan megreggeliztünk, majd elkezdtük összeírni, mit is kell venni. Miután megvoltunk, nekem volt még egy érdekes kérdésem. Mivel a nagy bevásárlóközpont, ahova menni akartunk, Micanville-ben állt, oda el is kellett jutni. Busszal lenne a legegyszerűbb, de a lista hosszúságából ítélve elég nehéz lett volna felszállni rá visszaúton. Hogy jutunk haza?! Anyum, mint aki megérezte a gondomat, mosolyogva közölte a számára nyilvánvaló tényt.
-Mindjárt itt lesz!
Itt lesz? Ki a fene lesz, vagy mi? Amikor csengettek, úgy határoztam, megtudom, amint ajtót nyitok. Őszintén szólva nem tudtam eldönteni, lepjen-e még meg vagy ne, hogy pont ő áll előttem.
-Nem lett volna mindegy, ha itt alszol nálunk? A barátnődnek azt mondtad volna, hogy bealudtál filmezés közben vagy valami hasonló – mondtam viccelődve.
-Nagyon vicces vagy – mondta ásítva. – Anyud felhívott, hogy szabad vagyok-e.
-Aha! A jó öreg trükk! Először azt kérdezi, hogy ráérsz-e – nevettem.
-Ja.
-Mivel itt vagy, az azt jelenti, hogy szabad voltál.
-Nos, igen. Aztán meg megkért, hogy ugorjak el veletek Micanville-be, ha úgyis ráérek egész nap.
-Ácsi! Az, hogy elviszel, egy dolog. Bejösz velünk? Mármint velünk együtt fogsz járkálni és vásárolni és figyeled majd, hogy mit veszek?! – emeltem meg a hangom.
-Ó, hogy te erről nem tudsz!
Ezúttal ő nevetett rajtam. Valójában volt oka, mert bár szüleim lefoglalták őt, én nem kaptam részletes felvilágosítást. Te jó ég! Csak ne beszéljenek Steven előtt semmi kínosat!
-Anya! Steven visz minket, meg hoz is?
-Pontosan – nézett ki édesanyám a konyhából. – Jó reggelt, Steven! Kérsz valami reggelit?
-Azt hiszem, elfogadom. Nem érkeztem otthon enni, mert miután beszéltünk, letussoltam és jöttem is. Az autó a ház előtt áll készenlétben.
-Akkor fáradj beljebb! Készítek neked valamit, addig Alexis még egyszer végigolvassa a listát, hátha kimaradt valami – kacsintott rám.
Remek! Szó nélkül vonultam be én is. Anyum bundás kenyeret rakott elé.
-Jó étvágyat – mondtam, mielőtt még beleharapott volna egybe.
-Valamiért úgy hangzott, mintha azt mondtad volna, hogy „Fulladj meg!" – mondta kérdőn nézve rám.
-Csak beképzeled, mert te is fáradt vagy, meg én se vagyok valami energiatúltengéses gyerek – feleltem grimaszolva.
Megvonta a vállát, s folytatta az evést. Jóízűen elfogyasztotta mind. Táplálkozása közben én végig olvastam a listát ismét. Háromszor! Úgy határoztam, ha még kell valami, azt majd megvesszük. Ha pedig elfelejtenék valamit és később jut eszembe, akkor péntekig még megveszem.
Steven meg én már unatkoztunk bent, ezért szóltunk, hogy kimegyünk és beülünk a kocsiba. Miután bezártuk az ajtókat, csendben meredtünk magunk elé. Egyikünk se szólt semmit, nem említettünk meg semmilyen tényt, még témákat se soroltunk fel. Kínos volt. A helyzet apró javítása érdekében elővettem a telómat és egyeztetni kezdtem a pénteki és szombati terveket baráti társaságommal. Pár perccel később már szüleim is megérkeztek. Végre! Velem ellentétben nekik volt mit beszélniük Steven-nel. Bőven volt témájuk! Rock, sorozatok, munka. Nem viccelek, még a házi pálinkáról is szó esett! Ha lett volna nálam fülhallgató, biztos, hogy inkább zenét hallgattok.
Nemsokára megérkeztünk a Micanville-i bevásárlóközpontba. Amíg Steven keresett egy parkolóhelyet, a szüleimmel elvettünk két tolós bevásárlókocsit, s a bejárati ajtónál vártuk az utasszállító srácot. Jó kedvvel mentem be, de amikor tőlem olyan húsz lépésnyire elhaladt egy ismerős alak, a mosoly lefagyott az arcomról. May-en kívül senkinek nem mondtam el, hogy mi is volt, mikor hármasban maradtam a két fiúval. Még a szüleimnek se. Félő volt, hogyha összetalálkozunk, ráadásul mind a hárman velem vannak, meg fogja említeni azt az esetet. Döntenem kellett. A szülők vagy Steven. Nehéz szívvel, de a szomszéd srácot választottam.
-Anya! Apa! Mit szólnátok hozzá, hogyha megfeleznénk a listát? Akkor gyorsabban és izgalmasabban történne a bevásárlás! Steven meg én megvesszük a felső dolgokat, ti az alsókat.
-Jó ötlet! – mondta anya.
Óvatosan ketté téptük a papírt, s elvettem a saját felünket. Kifigyeltem, hogy a tisztasági betét az alsó részen van, így direkt a felső felét akartam. Nem a szégyen miatt, inkább azért, mert baromira zavarban lettem volna. Az arcom másodpercenként erősebb vörös árnyalatot vett volna fel. Főleg ha rezzenéstelen és ártatlan arckifejezéssel figyelt volna, miközben elmélkedek, hogy melyikből és mennyit vegyek. Megegyeztünk, hogyha készen vagyunk, felhívjuk a másik csapatot és egyeztetünk, hogy hol találkozzunk. Steven nem vette be ilyen könnyen az álcát, így amikor kettesben sétáltunk a húspult mellett, szavakat adott gondolatainak.
-Egész biztos, hogy nem más okból akartál külön vásárolni, kettesben?
Az alapján, ahogy a kérdést feltette, az az elképzelésem támadt, hogy talán félreértelmezte. Sajnos nem tudtam bővebb magyarázatot nyújtani, mert a pultos már kérdezte is, hogy mit adhat, s mivel tudtam, miből mennyit kérek, elsoroltam neki. Miután mindent kézhez kaptam és beraktam a kocsiba, Steven-höz fordultam, hogy elmagyarázzam a dolgot, ám amikor bele akartam kezdeni, elkerekedett szemekkel bámultam át a srác válla fölött. Jason épp felénk közeledett! Tennem kellett valamit, különben szegény szomszéd megint félre fog engem érteni. Gyorsan megragadtam jobb kezemmel a bal alkarját. Bal kezemmel megtoltam a bevásárlókocsit, s próbáltam minél hamarabb eltűnni a többi vásárló között a csokikkal teli polcoknál. Sikerült! Kifújtam magam, majd meg sem vártam a kérdést, mondtam ami eszembe jutott.
-Megláttam egy ismerőst, akivel még nem szerettem volna összetalálkozni.
-Miatta jöttünk erre? – nézett körül vigyorogva Steven.
-Nem! Csak erre volt a legtöbb ember. Nézd, azért volt szükség erre a menekülésre, mert épp válaszolni akartam neked, csak bezavart. Azért akartam kettesben lenni veled, mert kedvellek, igen, barátok vagyunk. Na meg a másik ok, hogy van valami, amit te hallhatsz, de a szüleim nem abban az esetben, ha beszélgetni kezdenénk vele.
-Az a fiú tud valamit rólad, amit én nem? – emelte fel jobb szemöldökét.
-Igen és sajnos nem a legpozitívabb dolgot – mondtam lelkiismeretteljesen.
-Inkább nem akarok tudni róla... – indult volna meg, de valaki elkapta a bal vállát.
-Szerintem azt kellett volna kérdezned, hogy mennyire rossz és mivel kapcsolatos, mielőtt még leírod őt magadban – mondta egy ismerős hang.
-Jason! – néztem rá meglepetten, mert azt hittem, leráztuk.
-Mit akarsz? – fordult felé a szomszédom.
Rosszat sejtettem. A filmekben ha két fiú egymással szemben állva tudtunkra adja, hogy nem bírja a másikat, akkor az nem szokott jól végződni. Jobb esetben szócsatával, durvább helyzetben verekedéssel.
-Szóval tudsz róla egy dolgot, amit én nem, na ki vele! – mondta időhúzás nélkül Steven.
Félni kezdtem. Nem tudtam, mit fog reagálni, ha megtudja. Viszont, előbb vagy utóbb meg kell mondanom neki, a barátok nem titkolóznak egymás előtt.
-Alexis majd elmondja neked, ha el akarja – fordult sarkon és tűnt el a látómezőnkből.
Kezdett az a gondolat is beékelődni a fejemben, hogy valamiért mindenki félreért. Úgy éreztem, Jason azt hitte, hogy Steven meg én együtt vagyunk, ezért hagyott minket békén. Na mindegy. Fellélegeztem.
-Nézd, elmagyarázom, oké? Most viszont tehetnénk úgy, mintha ez a találkozás nem történt volna meg?
Megvonta a vállát. Haragudott. Kölyökkutya szemekkel néztem rá. Nem szoktam használni ezt a módszert, de egyszer ki kell próbálni, ha a szavak nem használnak! Pár másodpercig rezzenéstelenül nézett, de aztán megenyhült. Siker!
-Ígérd meg, hogy elmondod a közeljövőben!
-Megígérem! – válaszoltam mosolyogva.
Olyan fél óra múlva hívtuk apumékat, hogy megvagyunk. Nekik is már csak pár dolog kellett, de csakis azért, mert anyum kibővítette a listát neki kellő kajákal. Tipikus női vásárlás. A kasszánál egyben fizettünk ki mindent. Az egyik kocsit apum, a másikat Steven tolta ki az autóhoz. Kinyitotta a csomagtartót, s táskákba szétosztályozva pakoltuk el a sok élelmiszert. Miután minden megvolt, anyumék visszavitték a két tolós kocsit, addig a szomszéd meg én beültünk az autóba. Fárasztó bevásárlás volt, az már biztos! Út közben csend uralkodott. Mindannyiunkat kifárasztott a bevásárlóközponti kaland. Szerencsére Steven segített felhordozkodni, így nem kellett többször oda-vissza szaladgálnunk a kapu és a konyha között. Amikor kész voltunk, elköszöntünk a segédünktől, majd bementünk a házba és mindent elpakoltunk.