Egyszer melletted leszek

7.fejezet

Beültünk és hallgatóztunk, hogy miről beszélgetnek. Eleinte arról dumáltak, hogy May-nek mivel telt a napja. Ekkor megjelent egy felszolgáló és kérte a rendelést. Mivel rám várt otthon a vacsora, Melody-ra és Luna-ra bíztam a rendelést. Én három deci kólát kértem, a lányok pedig egy hawaii pizzát rendeltek. Ezután nyugtunk volt és csendben hallgattuk barátnőnk és Kyle beszélgetését. Kiderült, hogy a srác már előző nap is May-nél töltötte idejét. Innentől gondoltuk, hogy vagy egy eltitkolt rokon, vagy a csődöre. Bizonytalanok voltunk mindaddig, míg a fiú fel nem tett egy érdekes kérdést.
-May, megcsókolhatlak?

Na, ebben a pillanatban vált világossá, hogy vagy már a pasija, vagy még csak lesz. Azt is megtudtuk, hogy már hetek óta ismerték egymást és azért tartották titokban a kapcsolatukat, mert May biztosra akart menni, hogy ő az igazi, mielőtt bemutatja nekünk. Kissé lelkiismeret-furdalást éreztünk. Elhatároztuk, jobb lesz, ha mi megyünk el hamarabb, így kisebb lesz az esélye annak, hogy lelepleződünk. Szóltam a lányoknak, hogy kötelező családi vacsorám lesz, ezért ha lehetséges, legkésőbb hétkor induljunk haza. A lányok jóízűen elfogyasztották a pizzát, én megittam a kólámat, majd miután kifizettük, villám sebességgel száguldottunk ki az ajtón. Szerencsénkre May és partnere nem láttak meg minket. Elkísértük Luna-t, majd a séta közben Melody felhívta tesóját, hogy indulhat értünk. Lakásuk előtt elbúcsúztunk barátnőnktől, majd megvártuk John-t a parkolóban. Miután megérkezett és beültünk a kocsiba, érdeklődő tekintettel méregetett minket.
-Na, kinyomoztátok, hogy ki az?
-Igen, a pasija! - mondta hitetlenkedve Melody.
-Micsodaaa?! - kérdezte felháborodottan.
-Komolyan. Azt beszélték, hogy majd bemutatja nekünk a csávót - mondtam.
-Akkor jól nyomoztatok! Szép munka!
Úgy dícsért minket, mintha nyomozóirodát vezetne és mi lennénk a kémjei. Na mindegy, a lényeg, hogy észrevétlenül sikerült kiderítenünk May titkát. Hurrá!
A Parks testvérek hazavittek, megálltak a kapu előtt. Elköszöntem tőlük, kiszálltam, majd felmentem. Pár perccel múlott hét, szóval volt még időm felkészíteni magam Steven fogadására. Anyum a konyhában készülődött, apum pedig a nappaliban - van a földszinten és az emeleten is egy- nézte a Columbo sorozatot a tv-ben.
-Átöltözöl vagy ebben fogod fogadni a vendéget? - kérdezte anyu.
-Fogom fogadni? - ismételtem el a kérdés egy részét a magam nevében.
-Igen, te nyitod ki neki az ajtót. Van valami kifogásod ellene?
-Lenne, de inkább nem osztom meg veled - mondtam mosolyogva, majd beültem a konyhába.
-Örülök! - mondta, majd lepakolt az asztalra négy alátétet.
-Ugye most csak viccelsz? - kérdeztem hitetlenkedve.
-Miért?
Azt hittem, csak szórakozik velem. Nem elég, hogy a társaságában fogok lenni egy ideig, nekem kell kinyitni az ajtót neki. Nem elég, hogy együtt vacsorázunk, de anyum úgy készül erre a vacsorára, mintha valami előkelő híresség érkezne nálunk. Talán Steven egy inkognitóban élő herceg? Nem, ez száz százalékosan ki van zárva. Egy herceg sosem viselkedne úgy, ahogyan ő. Bár, ki tudja, lehet, hogy mialatt külföldön dolgozott, megismert egy kiskirályt, elvette a lányát feleségül és engedélyt kértek, hogy a kisherceg otthonában éljenek tovább. Szép kis történet lenne.
Teljesen elment az a kevés kedvem is, ami maradt az elmúlt huszonnégy órában történt események után. Azt vártam, hogy tudjuk le a vacsorát és végre mehessek a szobámba aludni.
Elérkezett a fél nyolc. Unottan bámultam a konyha mennyezetét, mikor csengettek.
-Nyitom - mondtam kedvetlenül.
-Köszönöm! - válaszolt anyum mosolyogva.
Amikor megint csengettek, ingerülten felszólaltam.
-Nyitom már! Egek, ilyen türelmetlen fajankót - duzzogtam magamnak.
Ajtót nyitottam. Azt hittem, hogy csak anyum vette túl komolyan ezt a vacsorás dolgot, de amikor megláttam a fekete farmert és fehér pólót viselő Steven-t, hirtelen örülni kezdtem annak, hogy nem öltöztem át melegítőbe. Megjegyezném, ő nem az a kiöltözős fajta, ezért ért hatalmas meglepetés a külsejét illetően! Ráadásul még virág is volt nála! Nem egy szál, egy egész csokor! Nem tudtam megszólalni, csak pislogtam, mert nehezemre esett elhinni, hogy nem álmodom. A biztonság kedvéért megcsíptem magam. Meg akartam bizonyosodni afelől, hogy nem aludtam be az asztalnál és álmodozok a sármos Steven-ről. Mivel fájt a csípés, kiderült, hogy a valóságban vagyok.
-Nem akarlak siettetni, de ha nem nagy gond, még ma szeretnék bemenni - kezdett piszkálni.
-Persze, fáradj beljebb - engedtem be.
-Nekem csípted így ki magad? - kérdezte, miután tetőtől talpig végigmért.
-És te nekem csípted ki magad? - kérdeztem vissza.
-Fogjuk rá - mondta mosolyogva.
Azt hittem rosszul hallok. Meg akartam bizonyosodni róla, hogy nem a barátnőjének öltözött így ki, akit magával hozott. Kinéztem, de sehol nem láttam senkit. Eszerint egyedül érkezett.
-Keresel valakit? - kérdezte nevetve.
-Igen, a katona nadrágot viselő Steven-t, nem láttad véletlenül?
-Ő otthon maradt és az elegáns Steven jött helyette - válaszolt.
-Alexis, még ma beengeded Steven-t, vagy vacsorázzunk az előszobában? - szólt ki anyum a konyhából.
-Megyünk már! - mondtam irritáltan.
Adtam az úrfinak egy papucsot, majd megindultam, hogy bevezessem, ám elkapta a csuklómat. Mikor megfordultam, hogy megkérdezzem, mi a gond, komoly tekintettel nézett. Nem mertem megszólalni. Felém nyújtotta a rózsacsokrot.
-Nem illik előre ajándékot adni, de mivel nem tudom, itthon leszek-e a hétvégén és tudtam, hogy ma találkozunk, ezért gondoltam, ez kivételesen nem probléma. Remélem, számodra is megtiszteltetés, hogy én lehetek az első, aki felköszönt és megajándékoz - nyújtotta át a virágcsokrot.
Annyira aranyos volt ez az egész, hogy nem tudtam tovább haragudni rá. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna. Persze, csak akkor, ha nem lett volna kapcsolatban.
-Nem is tudom, hogy mit mondjak. Köszönöm szépen! - mosolyogtam rá.
-Nem is kell, a mosolyod már válaszolt.
-Na jó, most már tényleg menjünk, mielőtt még anyum kijön és fülünknél fogva ráncigál be minket - mondtam nevetve.
-Igen, jó ötlet!
Bevezettem a konyhába. Míg lekezelt apummal és megköszönte anyumnak a meghívást, én kerestem egy szép vázát, megtöltöttem vízzel, majd beletettem a csokrot.
-Egy pillanat és jövök!
Felvittem a vázát a szobámba és leraktam az ágyam mellett álló éjjeliszekrényre. Remekül mutatott és feldobta a szobát is. Az illata pedig csodás volt!
Mikor beléptem a konyhába, újabb meglepetés ért. Bár anyum és apum már ült, Steven állt a szék mellett. Elképedtem. Ez a srác direkt a vacsora miatt megtanult egy csomó illemszabályt, vagy mi?
-Megérkeztem, nem is tervezem elhagyni a konyhát a vacsora végéig, szóval már leülhetsz!
-Köszönöm!
A vacsora házi készítésű lasagne volt. Míg én Micanville-ben kémkedtem és apum az emeleten dolgozott, addig anyum kitett magáért a konyhában. Mindenki szedett magának. A külseje alapján ínycsiklandozónak tűnt, de hátra volt még a kóstolás.
-Nagyon finom! - mondta Steven.
-Majd tanítsd meg, hogy hogy kell ilyen fincsire készíteni! - mondtam áradozva.
-Ízletes - reagált apum.
-Örülök, hogy ízlik! - mosolygott anyum.
A vacsora nyugisan telt. Jól elbeszélgettünk mindaddig, míg anyum meg nem említette Daniel-t, Steven öccsét. Mikor meghallotta testvére nevét, Steven elkedvetlenedett. Szüleimnek nem tűnt fel, de én láttam, hogy nem a legkellemesebb témát választották, ezért gyorsan megettem az adagomat, majd megpróbáltam kimenteni.
-Köszönöm ezt az isteni vacsorát, nagyon finom volt! Jó ötlet volt áthívni Steven-t, anyu! Most viszont mennünk kell, mert van egy kis megbeszélni valónk! - néztem a srácra.
Reméltem, hogy veszi az adást és ő is gyorsan elfogyasztja a lasagne adagját és velem tart. Szerencsémre, de még inkább az övére, észlelte, hogy segíteni próbálok, ezért megette, megköszönte ő is az ételt, na meg a meghívást, majd indultunk is ki a konyhából. Sietősen felmentünk az emeletre, majd miután bezártam az ajtót, mind a ketten fellélegeztünk.
-Kösz a mentést! Nem lett volna kedvem az öcsémről beszélni. Csak elrontottam volna mindenki hangulatát - ült le az ágyamra.
-Ki engedte meg, hogy oda ülj? - kérdeztem csípőre tett kézzel.
-Bocs, itthon érzem magam - nézett körül. - Egész tiszta a szobád.
-Miért, mit vártál? Hogy csokipapírok, alkoholos üvegek, meg ruhadarabok lesznek mindenütt?
-Az alkoholos üveg meg a csokipapír egyáltalán nem volt az ötleteim között, nem is érdekelne, ha találnék, de azt reméltem, hogy pár bugyidat vagy melltartódat megláthatom - mondta gúnyosan.
-Perverz - sértettem meg egyetlen szóval.
Nem szólt semmit, csak nevetett. Elmosolyodtam, majd ledobtam magam mellé az ágyra. Pár percig csak csendben ültünk, még egymásra sem néztünk. Végül ő szólalt meg elsőnek.
-Tetszik a csokor?
-Ha nem tetszene, akkor nem hoztam volna a szobámba.
-Hm, ráadásul az ágyad mellé raktad. Nagyon örülhetsz neki, ha ilyen közel lesz hozzád.
Bár nem akartam beismerni, de igaza volt. Rakhattam volna a könyvespolc szabad részére, az asztalomra, esetleg a sarokba, én mégis az éjjeliszekrényre tettem. Talán tudat alatt azt akartam, hogy minél közelebb legyen hozzám.
-Véletlenszerűen került oda - mentegettem magam. - Siettem, ezért leraktam az első helyre, amit megláttam.
-Ha te mondod - mondta gúnyolódva.
-Remélem nem haragszol meg, ha megkérdezem, de miért nem akarsz beszélni Dan-ről? Összevesztetek?
Tudtam, hogy épp egy határt lépek át ezzel a kérdéssel, de már nem volt visszaút.
-Így is mondhatjuk. Az igazat megvallva, nem találkoztam vele már vagy két éve.
-Két éve?! - lepődtem meg.
-Igen. Mióta elkezdtem külföldön dolgozni, azóta nem láttam. Gondolom, hallottál róla, hogy volt már börtönben.
-Hallottam. Betört egy idős nőhőz. Azt hitte, nincs otthon, ki akarta rabolni, de az öregasszony meglepte, ő meg leütötte. Megijedt és elmenekült, de a rendőrök elkapták. Szerencsére nem volt súlyos és a hölgy túlélte.
-Ja. Azért úszta meg fél évvel, mert még csak tizenhat volt, ráadásul drog hatása alatt követte el, ezért elvonóra küldték.
-Ez szörnyű!
-Az én hibám. Jobban oda kellett volna figyelnem rá. Ha leállítom és nem engedem, hogy együtt legyen azzal a szajhával, akkor nem jutott volna oda, ahol most van - feküdt ki az ágyon.
Szó nélkül meredtem rá. Dühös lettem. Nem hibáztathatja magát azért, mert az öccse belehabarodott egy ribancba, aki ráadásul még drogfüggő is!
-Nem a te hibád!
-De! Ha többet jártam volna haza és jobban figyelek rá, akkor megakadályozhattam volna ezt. Nem fejezte be az iskolát. Kiment külföldre dolgozni azzal a nem mondom mivel, a pénzt kábítószerre költi, nem érdekli, hogy mi van a családjával! Szerinted kinek a hibája, ha nem az enyém?
Láttam, hogy könnybe lábad a szeme. Az a gyönyörű csokoládébarna szeme, melybe egykoron reménytelenül beleszerettem. Nem akartam sírni látni. Az én hibám volt, hogy ilyen lelki állapotba került. Ha nem kérdezem őt Daniel-ről, nem szomorítottam volna el. Valahogy jóvá kellett tennem tettemet.
-Én vagyok a világ legrosszabb testvére! Útálom magam! - helyezte alkarját a szemére.
Tudta, hogy nem fojthatja vissza a könnyeit, ezért inkább el akarta rejteni azokat, hogy én ne lássam.
-Steven - súgtam halkan, majd közelebb hajoltam hozzá.
-Hm?
-Mondani akarok valamit, de a szemedbe. A karod viszont útban van.
Elemelte a szemét takaró végtagját, s rám nézett. Egészen közel hajoltam hozzá, majd mikor ajkaim az övéit érintették, lehunytam jádezöld szemeimet, még mielőtt szemeinkből a könnycseppek kicsordultak volna.