Lázkód

Első

- Ugye tudod hogy sosem érhetett volna jobb hír engem annál hogy te is az immunisak közé tartozol? - állt fel az asztalától Janson és közben végig a lányán tarotta a szemét.
- Pont ugyanannyira örültél neki, mint annak hogy anya meghalt? - vágta hozzá Lucy.
- Sosem mondtam hogy örültem neki. Be kell látnod hogy jobb helyre került. Én már elfogadtam... Látod? Ezt tette a vírus. Amit most a te segítségeddel esélyünk lenne megállítani. - mosolyodott el.
- Tudom hogy ez nem lesz olyan könnyű mint ahogy beállítod most. Mennyi fájdalmat kell elviselnem majd?
- Gondoskodok róla hogy a lehető legkevesebbet. A módszereink kíméletesek, akár magad is megnézhetnéd az aktákat. Természetesen miután megtanultál olvasni, Lucy.
- Nincs sok választásom. - ezzel nyugtázta azt hogy eleget tesz apja kérésének. - Mikor kezdjük?
- Most azonnal. Az őrök mindjárt a szobádba kísérnek. Ne felejtsd el hogy különleges vagy.
Kicsapódott az ajtó és egy nő fogta karon az 5 éves kislányt. Egy hosszú folyosón keresztül vezette egészen egy szobáig, aminek tetején egy tábla díszelgett. Lucy alig várta hogy elolvashassa egyszer.
- Megérkeztünk. Holnap kezdődik a tanításod, pihenj addig. - mondta a nő majd belökdöste az ajtón és rácsukta azt. A zár kattant és egy pillanat alatt a lány már egyedül állt a szobában. Az ő szobájában. Körülnézett. Minden fehér itt is. Fehér ágy, asztal és falak.
Befeküdt az új ágyába és akaratlanul is édesanyján kezdett kattogni az agya. Egy csodálatos ember, hatalmas szívvel. Mindig minden tőle telhetőt megadott neki és ezt Lucy sosem tudta igazán megköszönni. Most meg már túl késő. Ugyanis a napkitörések után lehetetlen volt elkerülni hogy elkapja a Kitörést. Először csak halványan jelentkeztek a tünetek. Aztán az édesanyjának sem volt már kétsége afelől, hogy elkapta az emberek millióival végző vírust. Aztán mielőtt még elfajult volna az állapota el kellett köszönnie tőle. És eljöttek ebbe a... laborba?
Lucy nem sokat tudott arról hogy az elkövetkezendő időben mi fog történni. Apja csak annyit hajtogatott neki régóta hogy ő lehet a gyógymód kulcsa. És a lány is ebben hitt, meg akarta gyógyítani azokat az embereket akikkel az történik mint ami szeretett anyjával is történt. Igyekezett megőrizni az emlékét. Tudta, hogy sosem fogja elfelejteni. Nem szabad. Majd elaludt...

Az ajtó nyitására kelt. Felült és hevesen törölgette szemeit még ki nem rajzolódott előtte egy számára ismeretlen ember alakja.
- Kelj fel. Az első teendőre kerül most sor a legfontosabbak közül. Velem kell jönnöd. - lépett be az ajtón a férfi. Tetőtől talpig zöldbe öltözve nyújtotta kezét a lány felé, aki még nem tudta felfogni a hallottakat.
- Milyen fontos teendő? - az álmossága hirtelen kíváncsiságra váltott.
- Erről nem szabad beszélnem, a feladatom hogy elvigyelek arra a helyre ahol ezt véghez fogják vinni. Szóval indulnunk kell.
Lucy belátta hogy hiába próbálkozna tovább, ha meg akarja tudni mi vár rá akkor muszáj lesz hagynia hogy az ismeretlen az említett helyre kísérje. Kikelt az ágyából is gyanakodva ugyan de kilépett az ajtón.
- Hogy hívják? - kérdezte felnézve a nála legalább két méterrel magasabb férfira.
- Nem kellene... - kezdte majd sóhajtott. - Will vagyok. Te meg ha jól tudom Hailey.
- Hogy kicsoda? Az én nevem Lucy.
- A táblán határozottan Hailey áll. De nem szabadna beszélnünk. Mindjárt ott vagyunk.
A meglepődöttségtől a következő fél perc szinte örökké valóságnak tűnt, Lucy agya az új információn járt. Hailey? Dehát mégis ki az a Hailey? Ez csak is egy félreértés lehet. Ezzel nyugtatta magát míg Will meg nem állt egy ajtó előtt, és szó nélkül betolta rajta a lányt, majd ott is hagyta. A szobában újból egy ismeretlen férfivel találta szemben magát.
- Üdvözöllek Hailey. Már nagyon vártam hogy személyes találkozzunk, Janson sokat mesélt rólad. El ne felejtsek bemutatkozni, a nevem Randall Spilker. Szembesítenem kell téged egy nagyon fontos feladattal. Ami az új neved lesz.
- Nem vagyok Hailey. Ne hívjon így. Nem is ismerem magát és csak úgy fogadjam el hogy átnevezett? Apa beleegyezett ebbe? - a kislányt hirtelen hatalmas idegesség nyomta el.
- Persze, sőt az ő ötlete volt hogy nálad is megtegyük ezt a lépést. Elengedhetetlen, ezt el kell fogadnod. Itt mindenki így hív majd, és hidd el jobb hogyha most elfogadod és megtanulod, amíg nem folyamodunk egyéb módszerekhez. - biccentett Randall.
- Én... én... - a lány nem jutott szóhoz. Mit kellene tennie? Fogadja el az új nevét? Dehát az édesanyja ötlete volt, és nem akarta ezt megváltoztatni.
- Válaszolj kérlek erre a kérdésre. Hogy hívnak?
- Luc... Az én nevem... Hailey. Hailey vagyok. - nyelt egy hatalmasat. És ennyi. Innen már nincs visszaút.
Randall elismerően elmosolyodott.
- Jansonnak igaza volt. Te egy nagyon okos kislány vagy, Hailey.