Nyomok a hóban

20. fejezet

A nyári napokon későn ereszkedett le a sötétség, de már így is komor szürkébe fordult az ég, mikor Sagawa felsietett a lépcsőkön. Több egyenruhás alak már kifelé igyekezett az épületből, némelyek élvezve, hogy néhány órára kilépnek a szigorú rendszerből a karjukra terítették a sötétkék kabátot, és a kezükben fogták a sapkát és a fehér kesztyűket. Ami Sagawát illeti, ő a sapkát teljes mértékben mellőzte, és általában talált is rá jó indokot, hogy miért nem akarja a fejébe nyomni, mikor kilép az utcára egy-egy őrjárat alkalmával. Az ujjai végigfutottak a lépcső korlátján, majd felérve az emeletre, kinyitotta az ajtót.

Saito még ott volt, noha a hosszúkás terem legtöbb asztala már rendezetten, de tulajdonosa nélkül várta az éjszakát. A férfi láthatóan papírokat csoportosított, egy kisebb köteget még egyszer átpörgetett, a tekintete követte a lapok száguldását, majd megállapítva, hogy helyesen válogatta össze, még egyszer az asztalhoz ütötte, hogy az élek pontosan egymáshoz simuljanak. Csak ezután helyezte a jobb oldalára, és fordította a figyelmét a következő oldalak felé. Miközben szétterítette a lapokat, hogy jobban átlássa a tartalmukat, majd elkezdte azokat is két kötegbe válogatni, az egyik kesztyűs keze kisöpörte a hajat a szeméből.

Sagawa a gépies, nem lassuló ütemben végzett mozdulatok dacára is észrevette a férfi arcán a fáradtságot, és nem tudta megállni a szóvá tételét. Kihúzta az egyik széket (amikor Saito a padlón húzódó bútorláb csikorgó hangjára sem adott semmilyen látható reakciót, akkor lett biztos benne, hogy már régen észrevette a jelenlétét), leült, és megszólalt.

- Fáradtnak tűnsz – a köteg szétválogatása véget ért, így jött az előbb látotthoz hasonló művelet a gyors átpörgetéssel.

- Az elmúlt napokban nehezen aludtam – érkezett a válasz, pontosan egyidőben az asztallaphoz koppanó élekkel.

- A tegnapi ügy jelentései? – biccentett Sagawa a lapok felé.

- Legnagyobb részt. Akad néhány korábban felvett vallomás is, de azokat már külön választottam – az asztal bal oldalára mutatott, ahol a legvékonyabb papírköteg feküdt.

- Szerencséd, hogy elkerülted Nakamura dohogását – nevetett fel Sagawa. – Megviselte, ami történt – az utolsó csoportok is a helyükre kerültek.

Előző este történt, hogy egy fogadó előtt az utcán egymásnak esett két vendég. Saito őrjárata vezetett arra, a csődületet pedig nem volt nehéz észrevenni. Mindkét férfi részeg volt, a szaké tüzelte fel a fojtott indulatokat, de legalább annyi józanság még maradt bennük, hogy nem a fogadó belső terében ugrottak egymás torkának... igaz, ahogy az ütések ereje növekedett, a tulajdonos látszólag egyre jobban féltette az épületet is. Az alkohol gőze belengte az odagyűlt tömeget is, akik megbabonázva bámulták a harcot, ahelyett, hogy bármit léptek volna ellene. Nakamura, akit Sagawa említett, fiatal férfi volt, aki anélkül, hogy átgondolta volna a lépését, átfurakodott az emberek élő falán, megpróbálva megállítani a verekedőket, akik azonban nyilvánvalóan túljutottak azon az állapoton, mikor az ember még hallgat az észérvekre. A rendőr nem sérült meg súlyosan, a nagyobb darab alak, akinek az orrából folyt a vér, a szeme alatt találta el, lilás monoklit, és enyhe szédelgést okozva neki, de az ilyesmiből hamar fel lehet épülni. Abban, hogy Nakamura nem szenvedett el komolyabb sérüléseket, Saitonak is nagy szerepe volt. Kardot természetesen nem ránthatott, a két férfi csak az öklét használta, így csak pánikot, és nagyobb káoszt eredményezett volna, ha kikerül a hüvelyéből a katana, de arra felhasználhatta, hogy a markolattal a csípőcsont feletti lágy részre üssön. A férfi azonnal összegörnyedt a fájdalomtól, Saito pedig így odafordulhatott az ellenfeléhez, aki láthatóan ugyancsak nem volt teljesen ura a cselekedeteinek. Hátulról indította az ütést, fejmagasságba, valószínűleg sokkal lassabban, mint tervezte. Saitonak így ismét volt ideje felmérni a helyzetet, és kissé elhúzni a fejét, majd a bal kézfejével megakasztani a férfi csuklóját, gyengébb, messze nem életveszélyes ütést mérni a fültő környékére, végül hátracsavarni a kezet... a második támadó így ártalmatlanná vált, a tömeg pedig már a rendőrség megjelenésére oszlani kezdett. Nakamura bőszen káromkodva támaszkodott meg a térdén, és állt fel, az egyik kezével megérintve az egyelőre csak vörös, de lassan kékes színt öltő, fájdalmas duzzanatot a szeme alatt, és leporolva a nadrágját.