Nyomok a hóban

8. fejezet

- Aggaszt talán valami?

Az esti italozás közepette Kurasawa rá nem valló módon elveszett a gondolataiban. A szokásos nevetések közepette Saitónak is feltűnt, hogy a férfi kissé elmélázott. Nem tett megjegyzést... Kurasawának bőven volt min töprengenie, ezzel tökéletesen tisztában volt. A letelepedés problémája lassacskán teljesen megoldódott, sikerült helyet biztosítani a fogságból, vagy a hadszíntérről érkező katonáknak és családjaiknak, de az 1870-es év végére, ezzel párhuzamosan felmerült a gazdaság kellemetlen kérdése. Tonami környéke meglehetősen kopár vidék volt, és a településük nem volt határos a tengerrel, tehát a halászat sem nyújtott lehetőségeket. Kurasawa gyakran tárgyalt Katamorival a lakosok élelmezésének lehetőségeiről, de egyelőre hosszútávú megoldást nem találtak, ez pedig gondterheltté tette nem csak az egykori daimjót, de a mindig jókedélyű tanácsadót is, akinek általános lelkesedését ezúttal a szaké sem tudta hatékonyan visszahozni.

- Ne hagyjátok, hogy az én gondolataim rontsanak a ti hangulatotokon – emelte fel a csészéjét a férfi, szélesen elmosolyodva, mire nagytermetű beszélgetőpartnere horkantva felnevetett, és felhajtotta a saját italát.

- Biztosan jól vagy, apám? – pillantott Sada Kurasawára, ahogy újra teletöltötte a csészét a fűszeres itallal.

- Ne aggódj miattam – mosolyodott el a férfi, mire a lány egyszerűen, de komolyan bólintott, és határozottan kikerülve Saitót, a mellette ülőhöz lépett.

Egy pillanat alatt érzékelve az értetlenséget, visszafordult, és játékosan félrebillentve a fejét, megszólalt.

- Már vörösödik az arca. Gondoskodnom kell róla, hogy mértéket tartson – a megjegyzés elég csendes volt, hogy csak Kurasawa hallja, őt azonban pillanatok alatt kirántotta a komor töprengésből, és hangos nevetésre késztette. Saito nem dühös, de kissé sértett pillantást küldött a lány felé, majd, mikor Sada elfordult, szinte akaratlanul megérintette az arcát, amire tényleg kiült az alkohol fogyasztását kísérő pír.

Majd - minthogy üres volt már - letette a csészét, és némán hallgatta a férfiak hol fojtott hangú, hol egészen harsány beszélgetéseit, amelyek többnyire megdöbbentően apró-cseprő dolgokról folytak... ház körüli, otthoni problémák, egy jó baráttal való vita, netán egy közelmúltban olvasott, mély nyomot hagyott vers. Volt valami különösen frissítő ezekben a párbeszédekben, épp az egyszerűségükben, és kezdte volna ezt csendben kiélvezni, amikor megtörte őket az ajtó elhúzódásának hangja.

A szobába kellemes öltözékű, elegáns nő lépett be. A mozdulatait nem jellemezte semmilyen szögletesség, ellenkezőleg, teljes harmóniával lépett, de mégis volt egyfajta határozott érettség az egész megjelenésében, az egyszerű, sötétbarna fürtökből formált könnyed frizurában, a barackvirágszínű kimonóban, majd a nőhöz képest meglepően mély hangban. Saitónál idősebb lehetett, három-négy évvel, de a korkülönbséget nem is az arc, inkább a gesztusok hangsúlyozták ki.

- Elnézést a késésért – hajtott fejet, mielőtt helyet foglalt volna a Saito melletti párnán.

- Örülök, hogy időt tudtál szakítani ránk – mosolyodott el Kurasawa, majd Saitora pillantott, aki láthatóan az egyetlen volt a társaságból, aki nem ismerte a nőt. – A hölgy Shinoda Yaso, egy kedves barátom, Naizo lánya – ezúttal Yaso felé fordult. – Az úr pedig Fujita Goro, jelenleg Katamori-sama testőre.

Saito fejet hajtott, és próbálta elhelyezni gondolatban az ismerősen csengő nevet. Shinoda Yaso, Shinoda Naizo... nem, a keresztnév nem élesztett komolyabb emlékeket, de abban biztos volt, hogy a vezetéknevet hallotta már, régebben, évekkel ezelőtt. Idegesen megdörzsölte az orrnyergét. Kissé szédült, így tulajdonképpen már nem is bánta, hogy egy csészével kevesebb szakét kapott.