Nyomok a hóban

3. fejezet

A cella magánya, és a börtön sötétsége olyasmik, amiket meghallva az ember azonnal, ösztönösen elborzad. A falak vastagok voltak, kőből, így némileg szigeteltek a kint váltakozó hidegtől és melegtől. Az ajtók fából készültek, de elég masszívaknak tűntek ahhoz, hogy a szökés, ha valaki megkísérelte volna, esélytelen legyen. A formák tömörek, szögletesek voltak, a cella alakja is aránytalanul hosszúkás, oldalirányba két teljes lépést sem lehetett megtenni, ami még zártabbá, még nyomasztóbbá tette a környezetet. Fény csak kevés jutott be, egyetlen, magasan elhelyezett ablak volt, de Saitót ez a legkevésbé sem zavarta. Ellenkezőleg... a fény hiánya furcsán, abszurdan otthonossá tette a börtönt, a zártság, a vastag, jól szigetelő falak pedig bizonyos szempontból megnyugtatták.

Mert tisztában volt az idővel... minden értelemben. Tisztában volt azzal, nem tudhatja, meddig lesz itt. Tisztában volt azzal, hogy mennyi idő a tél, mennyi ideig kell majd eltűrni a hideget. Tisztában volt azzal, mennyi időt töltöttek utazással, és végül, de nem utolsósorban, pontosan tudta, mióta rasetsu, és mióta nem tört rá a vérszomj.

Eddig mellőzte a gondolatot, igyekezett nem foglalkozni vele, de számolnia kellett rá. Éjszaka, az egyik fal mellé kuporodott, és megpróbálta figyelni a szomszéd cellából átszűrődő hangokat. Némán értelmezte, mekkora az a zaj, ami már áthallatszik hozzá. Reggelente a folyosókon haladó őrökre figyelt így, fokozatosan képet alkotva a saját helyzetéről. Ha a szerencséje egy kicsit is kedvez, éjszaka jönnek majd a rohamok... nem számolhatott rá, de abban az esetben aligha zavarta volna meg valami, lett volna ideje átvészelni. Élénken éltek benne az Élet Vizét elfogyasztottak üvöltései, és pontosan tudta, hogy neki nem csak az üvöltés lesz luxus. A megszerzett információkból következtetett, mennyi hangot adhat ki. Ez volt a következő állomása a feladatnak. Kibírni, kibírni mindent, amíg csak az elméje hagyja.

Elborzasztotta a gondolat, milyen tudatossággal készül... kényszerül készülni. Többnyire egyszerű rizst kaptak, ezt csak néha törte meg valamilyen zöldségféle, ezt mindennap elfogyasztotta, gondosan beosztva, sosem hagyott belőle semmit. Mintegy fizikai erőt gyűjtött, hogy átvészelje, ami jön majd. Nem tudta elképzelni, mi lesz, de mégis, halványan, benyomásokból, szavakból tudta, hogy a két golyó ütötte, azonnal hegedni kezdő seb pillanatnyi kellemetlenségnek hat majd a távolban. Így hát várt. Minden roham nélkül eltelt napnak próbált örülni, de egyben minden nappal egyre rosszabb is lett a bizonytalanság, hogy bármikor jöhet, bármikor elkezdődhet.

Végül a decemberi hidegben érkezett az első.

Odakint vékony jégcsapok formálódtak, lelógva a tetőről, a hold fénye esett rájuk, és halovány, ezüstös szikrázásukban volt valami finom, törékeny szépség. Már hó is megmaradt, legalább egy kis időre, megült a fák ágain. Saito pedig először azt érezte, hogy nem kap levegőt. Összeszorult a torka, és képtelen volt normálisan lélegezni. Ahogy pánikszerűen felült, az arcába hullott a haja, és tudatosult benne, mi történik. Az egyik sarokba húzódott, és némán próbálta számolni a lélegzetvételeit, igyekezve természetes ritmust fenntartani. A fájdalom hullámokban érkezett, meghatározhatatlan forrással, és elsöprően. A torka égni kezdett, nem úgy, mint egy megfázás, egy egyszerű betegség esetén, hanem mintha forró savat nyelt volna. Az egyik kezét öntudatlanul a nyakához kapta, mintha a bőr kaparása enyhítene azon a fájdalmon. Az éhség és a szomjúság érzete közti pokoli átmenet az egész testét görcsbe rántotta, miközben az egyik kezét továbbra is képtelen volt elvenni a torkáról, a másikkal átölelte a törzsét, kissé előre-hátra dülöngélve. Megesküdött volna, hogy a vastag falon keresztül is érzi a szomszéd cella lakóját. Érzi a szívverését, az ereiben száguldó vér szagát, és tudatos irányítás nélkül tökéletesen el tudta képzelni, milyen az a fémes íz a szájában. Undorodott a tudattól, hogy a gondolatra nyelnie kellett, hogy tényleg úgy reagált egy egyszerű képzelgésre a vérről, mint az éhhalál küszöbén álló a kenyér gondolatára. Újabb hullám, újabb görcsös összerándulás. A férfi ajkai elfehéredtek, annyira összeszorította őket. Nem győzi le. Nem győzheti le egy ilyen roham. Legszívesebben befogta volna a saját száját, hogy biztosan ne kerekedjen felül a fájdalom, biztosan ne nyögjön, ne üvöltsön, de a fél karját még mindig nem volt ereje elmozdítani a nyakáról, a másikkal pedig úgy ölelte át magát, mintha az élete múlna rajta.