29. fejezet

19 1 0
                                                  

A kölcsönös felismerés után percekig csak álltak egymással szemben. Chizuru zavart döbbenete lassan mosolyba olvadt, de nem tudott megszólalni, Saito pedig, éppúgy, mint amikor Shinpachival találkozott, megtorpant egy pillanatra, hogy gondolatban listázza a különbségeket, megállapítsa, mi változott... hogy megtalálja a kissé gyerekes arcú, férfiruhás, copfos kamaszlányt a fiatal asszonyban. A dermedtséget azonban, általános hallgatagsága miatt meglepő módon így is ő törte meg.

- Mi történt? – tette fel a rövid kérdést. Egészen általános volt, a fiatal nő lényegében eldönthette, hogy értelmezi. „Mi történt azóta, hogy utoljára találkoztunk?" vagy „Mi hozott ide a városba?" esetleg a kissé durvább „Hogy lehetsz még életben?" Mindegyik ésszerű értelmezése ugyanannak a kérdésnek. Chizuru végül a legegyszerűbbet választotta.

- A férjemmel átutazunk Tokión. Mikor hallottam az emlékműről... meg kellett látogatnom. – Saito aprót bólintott, megértően, de láthatóan várt még valamire. Chizuru folytatta – Hijikata-san miatt. Mindenki miatt. Nehéz elmondani. Csak... látni akartam.

Saito ismét bólintott... a válasz bár kissé összeszedetlenre sikerült, de mégis megértette. Chizuru nem volt szamuráj – a kardot meg tudta tartani, és mert lecsapni vele, ha sarokba szorították, de mind képességek, mind világnézet tekintetében messze állt egy gyakorlott harcostól - mégis elég jól ismerte őket ahhoz, hogy mélyen érintsék a veszteségeik. A férfi így könnyen el tudta hinni, hogy a nőt kicsit hasonló érzések kerítették hatalmukba, mint őt magát, mikor Shinpachi először felvetette az emlékmű ötletét. Pár pillanatig megint csend volt, aztán ezúttal Chizuru szólalt meg.

- Az egyenruha...

- A Tokiói Rendőrségnek dolgozom. Legalábbis holnapig, amikor bevonulok a Satsuma ellen – a hangja nyugodt maradt, de egy árnyalatnyi feszültség megbújt benne. Chizuru arcán zavart, kicsit szomorú grimasz suhant át, de nem magyarázta meg. Saito hálás volt ezért... bonyolult lett volna részletezni.

A lány toporgott egy kis ideig, aztán a fák alatti padok irányába pillantott.

- Leülhetünk? Kicsit elfáradtam már, és annyira szeretnék beszélgetni. Azt sem tudom igazán, miről, csak... - felsóhajtott, és aprót kuncogott. – Te jó ég! Össze-vissza habogok, mint egy zavart gyerek. Meglepett a találkozás. És tudni szeretném, jól bántak-e veled az évek, Saito-san. – Apró főhajtás.

Chizuru az elmúlt néhány pillanatban, pont amiatt a gyerekes habogás miatt a régi önmagának tűnt, ha külsőre nem is, legalább lélekben. Az utolsó mondatok, a finom, szinte elegáns udvariasság már idegen volt tőle. Saitót egyszerre szomorította el a váltás, és találta valahogy nagyon is helyénvalónak.

Mikor behúzódtak az árnyékba, a park fáinak harsogózöld lombja alá, a nő pedig lepihent az egyik padon, a férfinek hirtelen eszébe jutott valami.

- Fujita – mondta.

- Tessék? – nézett fel Chizuru, aki egyelőre még a környezetet vizslatta, elemző tekintettel, és nagy lélegzetekkel szívta magába a levelek illatát.

- A nevem. Saito-sannak szólítottál, érthető okból. De meg kellett válnom attól a névtől. Már Fujita vagyok.

Chizuru félrebillentette a fejét, a hajában csilingeltek az aranyozott díszek, és kissé felhúzta az orrát.

- Nincs Fujita arcod. Valahogy furcsa – a megjegyzésre Saito arcán átsuhant egy óvatos mosoly. Chizuru egy pillanatig eltűnődött, aztán hirtelen elkapta a tekintetét, és malmozni kezdett az ujjaival, mintha nem tudná pontosan, mit kéne mondania. – Én sem vagyok már Yukimura.

Nyomok a hóbanWhere stories live. Discover now