Vándormadárként távozik belőlem a remény
akárhányszor tollait rebegtetve rád gondolok.
Néha lepillant a magasból, olyankor elbízom magam, újra itt van, megint rámtalált, ezúttal marad.
De elég egy bevillanó emlék, s elszáll.
Akárcsak a szó, mivel ellenben az írás megmarad, mely ha akar, mint vasmarok, megragad.
Szorongat és fogvatart, te pedig rájössz, madár akarsz lenni,
hiszen akkor bármikor eltundnál tűnni.
2017. 11. 13.
YOU ARE READING
Felnőni
PoetryFelnövünk? Talán túl hamar. Talán soha. De valami biztos: egy darabig tehetetlenek vagyunk és muszáj sodródni az árral. Néha maguktól jönnek a szavak, amiket könnyebb leírni, mint kimondani. Versnek nem nevezném őket, inkább csak gyenge próbálkozás...
