SARCASTIC ANGEL | yugbam

9.

-Most menj el - állt fel hirtelen Jinyoung, magával rángatva Jaebumot is.
-Mi? Miért? Kérlek, mondd el mi a baj! - nem engedetlenkedett, de legbelül remélte, hogy párja végre megnyílik előtte; hogy végre vége lesz ennek az egész őrületnek. Egy olyan borzalmas őrületnek, amiről egyik barátjának sem mesélt.

Függőségnek hívják.

Jinyoung vett egy mély levegőt, és az ajtón kívülre tolta JB-t, akinek ekkor már patakokban folyt le a könny az arcán.
-Én tényleg szeretlek, Jinyoung - hüppögte, mielőtt az ajtó bezáródott. Sosem tudta meg, hogy mi volt a másik válasza.

Yugyeom képtelen volt kijönni a szobából.

-El fogsz késni madárkám, és akkor én rúglak majd seggbe a szüleid, sőt, az üknagyapád nevében is! - dörömbölt az ajtón Mark, csöppet idegesen, még mindig a tegnapi ruhájában, ugyanis mindene odabent volt.
Yugyeom ezzel párhuzamosan az összes hajszálát készült éppen kitépni, mikor megcsörrent a telefonja.
-Szia, Jaebum hyung! - szólt bele vidáman, leplezve zavartságát, de a válasz a túloldalról igazán meglepte.
-Micsoda? Komolyan? Azonnal ott vagyok! - kiáltotta, feltépve az ajtót, hogy Mark kis híján beesett rajta.
-Hé, hova sietsz így, prücsök? - aggódó tekintettel figyelte a mérgezett egér módjára rohangáló kisebbet, aki, ha nem kapja el a karját, köszönés nélkül távozott volna.
-Már megint Ő? - Mark már szinte olvasott Yugyeom tekintetében - Istenem, nem loholhatsz folyton a nyakában, valahányszor valami baromságra veszi rá magát! - akaratlanul is felemelte a hangját, amitől barátja megijedt, s Markot elöntötte a bűntudat.
-Bocsánat, nem akartam kiabálni. Csak féltelek. Muszáj menned? - motyogta, mire Yugyeom bólintott.
-Egy utcányira innen vár rám. Így még a suliba is hamar beérek, hyung - még egy halovány mosolyra is futott részéről, mielőtt Mark szoros ölelésbe vonta volna.
-Délután megnézem a karodat. Nem versz át, kölyök - ezzel a mondattal engedte útjára Yugyeomot, aki amint kilépett az utcára, már rohant is a megbeszélt hely felé.

Csak ne csináljon addig semmi hülyeséget!

-Jaebum! - üvöltött rá az út közepén dülöngélő alakra, s veszett iramban rohant felé, mert a kocsik vészesen sokat jártak reggelente erre.
-Gyeomie~, hát tényleg nem hagytál cserben - vigyorgott JB bárgyún, és hagyta, hogy Yugyeom a járda felé taszigálja.
-Én sosem foglak cserben hagyni, hyung - legszívesebben leüvöltötte volna a fejét, amiért ilyenkor jött rá az ötperc, de nem tehette.

Mert Jaebum beteg volt.

-Aigoo, így nem jöhetsz suliba. Mit kezdjek veled? - dünnyögte Yugyeom, óvatosan feltűrve JB ingének ujját.
-Négy? Mi történt, hogy ennyire elvesztetted a fejed? - szája a kisebbiknek elnyílt a csodálkozástól, a világ forogni kezdett szemei előtt, és inkább elengedte a másik karját, mielőtt elhányta volna magát.
-Még maradt egy... - tért ki a kérdés elől Jaebum, a saját táskája felé pillantva.
-Nem lehet - vágott közbe Yugyeom.
-Mark gyanakszik? - erre egy esetlen bólintás volt a válasz.
-Az a seggfej nem hagy élni - csúszott ki az idősebbik szétharapdált száján, mire a vöröses hajú csak sóhajtott.
-Legalább én nem leszek függő. Gyere, hazakísérlek. A sulit már úgyis lekéstem - vont vállat, majd nyúlt volna JB keze után, de nem találta sehol.
-Huh? - ijedten pillantott a háta mögé, imádkozva, hogy ne kelljen megint a fél kertvároson keresztül kergetnie, de szerencséjére Jaebum csak elájult.
-Hé, bocsi! Segíthetek? - egy kéz markolt rá magabiztosan a vállára, mire Yugyeom összerezzent.

Ha zsaru, végük van.

A fiú halálra vált tekintettel fordult a hang gazdája felé, és megkönnyebbülten nyugtázta, hogy csak egy másik, körübelül vele egyidős fiú volt a zavaró tényező.
-Köszi, de nem kell, megoldom - mosolygott kínosan, miközben próbálta felvakarni az eszméletlen, nyáladzó Jaebumot a földről. Ám az idegen, világosbarna hajú srác ahelyett, hogy hagyta volna a fenébe, egy sértett kiáltás kíséretében lépett közelebb.
-Neked teljesen elmentek otthonról? - vadul gesztikulálva lökte arrébb Yugyeom kezét JB csuklójáról.
-Így eltörheted a kezét, a holtsúly miatt - magyarázta, majd lassan benyúlt a földön fekvő fiú térdei és hónalja alá, és felemelte.
-Segítek hazavinni, te nem bírnád el. Amúgy Choi Youngjae vagyok. Neked nem kell bemutatkoznod, hallottam rólad eleget: Kim Yugyeom, az irodalom fakt réme - kuncogott a másik, miközben követte Yugyeomot.
-Te melyik szakra jársz? - kérdezte amaz, hiszen még sosem hallott a fiúról. Pedig amilyen nagyszájú, lehet hamar híre menne egy-két balhé után.
-Biológia. Orvosnak készülök - még JB súlya alatt is lászott, hogy Youngjae milyen büszkén kihúzta magát. Yugyeom nevetve rázta a fejét a kijelentésen, és miután megjegyezte, hogy gondolta, rákérdezett másra is.
-Ugye nem fogod elmondani senkinek?
-Ugyan! - nevetett Youngjae - Nem vagyok én olyan pletykás. Viszont az a fiú a túloldalon, eléggé annak tűnik.
-Mi? - kapta fel a fejét Yugyeom rémülten, és vadul keresni kezdte az említett gyereket.
-Basszameg - nyögte, és idegesen intett a nagy szemekkel bámuló Bambamnek, hogy jöjjön közelebb.

Már csak ez hiányzott.

-Te meg mit keresel itt? - hebegte, és érezte, hogy arca egyre jobban ég.
-Elaludtam, és gondoltam teszek egy sétát - felelte, majd jobban szemügyre vette a cipekedőt.
-Youngjae? - ráncolta a szemöldökét meglepetten, de a karjai közt elhelyezkedő Jaebumot már inkább nem tette szóvá.
-Áh, szia Kunpimook, örülök a találkozásnak. De tény, hogy szívesebben beszélgetnék plusz súly nélkül - Youngjae szúrós szemekkel nézett Yugyeomra, aki még mindig az Im család házába való bejutással bénázott.
-Egy pillanat, na! - fakadt ki. Túl sok volt ez neki egyszerre, úgy érezte, ő még erre nem áll készen. Túl nagy nyomás, túl nagy felelősség, az otthon váró mérges Mark, és a bedrogozott Jaebum személyében.

-El kéne engednem magam - gondolta JB táskájára pillantva.

°○°○°○°○°

Heh, ez most nem volt annyira Yugbam, inkább olyan karakterbemutatós cuccli, hiszen végre megjelent Youngjae, mégpedig egy igen fontos szereplő képében😄Remélem tetszett❤❤