𝐃𝐄𝐀𝐃 𝐙𝐎𝐍𝐄 - 𝙢𝙮𝙜 𝙛𝙛 [Átírás alatt]

Chapter 5: Orexis

Főnév: Sóvárgás

Oh, édes istenem, ismét az asztalomnál aludtam el. Mégis mennyi már az idő? Felemelem a fejem és körbenézek. Semmi különös, vagy furcsa. A tegnap szóval csak egy álom volt? Oh... pedig még annyi mindenre lettem volna még kíváncsi. Ahogy a szekrényemhez lépek, hogy valami ruhát válasszak magamnak, egy érdekes csillogás ragadja meg a szemem. A ruhásszekrényem melletti polcon két gyűrű és egy láncszemes karkötő figyel magányosan. Ő hagyta volna itt?

- Yoongi...? - szólítom, de nem érkezik válasz, kilépek a folyosóra. - Yoongi?

Mivel nem érkezik válasz, jobbnak látom, ha elkezdek készülődni. Egy monokróm outfit mellett döntök. Egy fekete szakadt farmert veszek fel, harisnyával, egy fehér haspólóval és egy bő szürke pulcsival, amit nadrágomba tűrök. A gyűrűi és egy karkötő... elvigyem magammal? Kevés esélyt látok rá, hogy találkozzak vele fényes nappal, de ha már csak kíváncsiságból is, de felpróbálom őket. A gyűrű a két hüvelykujjamra ráfér, a karkötő éppen csak nem csúszik le a kézfejemről.

De korán reggel van, csak nem járhat messze. Még nem kelt fel a nap olyan sok ideje, ha félne is valamitől az már nem bánthatja. Kilépek a fagyos utcára és elsétálok a legközelebbi buszmegállóig, ami körülbelül negyedóra gyalogútra van tőlem. A busz szerencsére pont az egyetemtől egy sarokra áll meg és egy kávét meg egy szendvicset is veszek magamnak elvitelre. Belépve az épületbe megcélzom az egyik kisebb előadótermet, ahol egy apróbb csoportosulás van, kiszúrom Dahyet.

- Szia - köszönök neki és megölelem barátnőmet. - Mi történik? - kérdezem, ahogy sandán bekukucskálok a terembe.

- Probléma van a vetítővel, de épp hívtak ide egy szervízest - válaszol.

- Kit? Azt a fiatal srácot ott? - utalok arra az igencsak jóképű férfira, aki a professzornak magyaráz, közben a projektort teszi rendbe. Szép, hibátlan az arca, ajkai hihetetlenül dúsak, világosbarna, ápolt tincsei könnyedén esnek a homlokára. Egy halványkék inget visel és egy egyszerű, szűk, fekete farmert. A többi lány nem messze tőlünk is arról áradoznak, mennyire helyes.

Dahye beleegyezően bólogat, de egy pillanatra itt hagy engem, mondván, vesz magának valamit ő is, amíg nem kezdődik az óra. Ahogy telnek a percek, a professzor kezet ráz a szervízes férfival és meghajol hálája jeléül. A többiek komótosan tódulnak be, de én kint maradok, megvárom Dahyet. Végül az ismeretlen férfi távozik és szótlanul sétál el mellettem. Csak egy pillanatig néztem hátra, míg magamba ittam a látványt majd visszafordultam. A hüvelykujjamon lévő gyűrűt és a lógó karkötőt mustráltam. Hogy adhatnám vissza neki?

Egy sóhajjal eresztem le karomat, de nem is kellett több, hogy a gyűrű és a karkötő egyszerre essenek le rólam és guruljanak el a folyosó padlózatán. Lehajolnék, hogy felvegyem őket, de valaki már megtette ezt helyettem. Felpillantottam a kedves ábrázatú szervízesre.

- Elnézést... - kérek tőle bocsánatot. A srác végigvezeti tekintetét az ékszereken.

- Szép, egyedi darabok ezek. Máskor jobban vigyázz rájuk - selymes hangjában nincsen egy csepp megrovás sem. Zavaromban elmosolyodom.

- Igen, igyekezni fogok - tartom elé a markom, hogy adja oda nekem. - Még vissza kell adjam annak, akihez tartoznak.

- Igazán? - zárja össze ujjait az ékszerek körül. Arca sejtelmes. - Egy jóbarátomnak pontosan ugyanilyen van... és éppenséggel keresi őket.

Szemeim elkerekednek szavai hallatára. Mégis... kicsoda ez a srác?

- Ugyanarra az emberre gondolunk? - kérdezek vissza bizonytalansággal a hangomban.