𝐃𝐄𝐀𝐃 𝐙𝐎𝐍𝐄 - 𝙢𝙮𝙜 𝙛𝙛 [Átírás alatt]

Chapter 11: Quam tales audire

Ahogy hallgatom meséidet

Nem tudtam aludni az éjjel. Annak ellenére milyen békésen és csendesen telt a délután maradék része még Yoongi távozása után is, egy hír felborította az egészet. Miután besötétedett, Dahye csörgette meg a telefonom. Gyenge volt a hangja, nemrég sírt. Kérdezte, hogy voltam-e bent a városban és ha igen, találkoztam-e a kishúgával, Seoyeon-nal. A lakásukhoz közel eső parkba vitte őt játszani egy kicsit és ahogy futkároztak a fák között egy idő után nem találta sehol, hiába kereste, hiába szólongatta. Ahogy sötétedni kezdett pedig feladta a reményt, hogy tovább keresse és inkább bejelentette az eltűnését a rendőrségen. Szegény Dahye... pedig reméltem, hogy ő nem lesz a mostanság annyira megszaporodott bűntények áldozata.

Másnap délelőtt elmentem bevásárolni az ebédhez. Az üzletek polcai az utóbbi két hétben tele voltak virágokkal, aranyos plüssökkel, kedves kis apróságokkal, különféle csokikkal az egyre közelgő Valentin nap alkalmára. Én ugyan saját magam szoktam csinálni csokit, de csak Kenjit, anyukám új férjét szoktam vele megajándékozni jobb híjján. A kosaramba némi zöldséget, tésztát és sertéshúst pakolok, de még céltalanul nézelődök tovább, hátha megtetszik valamilyen konyhai kellék, esetleg egy tea.

Éppen kanyarodok ki az egyik polcsorról, hogy megközelítsem a kasszát, mikor egy magas, sötét ruhákba öltözött férfi nagy sunggal rohan belém és majdnem fellök. A polcba megkapaszkodva szerencsére megtalálom az egyensúlyom és nem végzem a földön, de ő egy morranással tovább haladna. Hihetetlen, még csak bocsánatot sem kér!

- Legközelebb egy elnézés jobban esne... - intézem szavaim hozzá, morgolódva igazítva meg magam. Még be sem fejeztem a mondatomat, mikor a férfi visszafordul, mordul még egyet és lapát tenyerét rászorítja a felkaromra, majd közelebb húz magához. Vicsorítva morog rám, fogai fénylenek, akárcsak a gyöngyök. Arca elég közel kerül hozzám, hogy lássam szemeit, amik vérben forognak. Íriszei vörösek, de nem olyanok, mint Yoongié, az övé olyan sötét, mint a bor, az idegen férfié inkább egy élénkebb, karmazsinvörös árnyalat. Pupillája macskaszerűen húzódik össze. Nem is tudom, hogy erős szorítása, vagy az egyértelmű vadászösztön jelei miatt, de halhatóan meghökkenek.

Az idegen férfi félrepillant, egy árufeltöltő és egy bolti kisegítő igencsak ijedt tekintettel meredtek ránk. A férfi tekintete bosszús, szorítása lazul, végül elenged. De szempárjai továbbra is elárulják valódi mibenlétét.

- Modortalan voltam... - köpi nekem oda, hangja szinte dörög. Nagy léptekkel elhagyja a helyszínt és megpróbál a lehető leggyorsabban fizetni. Az előbb megszorongatott karomhoz kapok, nem vészes, de egy kicsit fáj. A két itt dolgozó hozzám somfordál, megkérdezik, történt-e valami, vagy hívják-e a biztonságiakat. Tagadóan megrázom a fejem és én is megcélzom inkább az egyik kasszát.

Miután fizetek és elkezdek elpakolászni, tekintetemmel próbálom keresni a vámpírt, akit kihoztam a sodrából. Távozott, de alakját látom, ahogy az egyik kávézót közelíti meg. Mi keresnivalója van ott fényes nappal?

"Nekünk a Nap már egyáltalán nem árthat, csak ki nem állhatom."

Emlékezek vissza Yoongi szavaira. Talán... fel kéne hívnom? Szóljak neki? Végtére is már nem vagyok veszélyben, szóval nem lenne sok értelme de...

Előveszem a telefont, megkeresem a frissen elmentett számot és megcsörgetem. Pár csörgés után egy nyúzott, fáradt hang szólal meg a vonal másik végén.

- Mit akarsz? - dörmögte.

- Yoongi, találkoztam egy vámpírral az üzletben... - vallom be.