VIII.

109 14 3
                                    


Reggel égő szemekkel keltem a saját ágyamban, egyedül. Értetlenül néztem körbe, nem sok maradt meg a tegnap estéből. Emlékeztem, hogy Taemin hazajött és hogy nagyon boldog voltam miatta. Reméltem, hogy nem kapott el semmit se tőlem. Megadó sóhajjal kerestem elő a lázmérőt és illesztettem fülembe a megfelelő végét. Már csak hőemelkedést mutatott, így egy ásítás közben megkönnyebbülten ejtettem le kezeim, behunyt szemeim előtt pedig körvonalat öltött egy jelenet. Ahogy Taemin karjaiban fekszem az ágyban és... Riadtan nyitottam fel a szemeim és borzoltam hajamba.

- Hogy álmodhatsz ilyeneket? – szidtam meg magam mérgesen – Erre a láz sem kifogás. – temettem kezeimbe égő arcom, de a kép visszakúszott szemeim elé. Olyan valóságos érzés volt, szinte fel tudtam idézni, ahogy derekam szorította magához. – Ostoba, ostoba lány – kopogtattam meg fejem ökleimmel és megelőzve a további emlékezést, kimásztam az ágyból.

Hideg tejjel tovább javítva közérzetem, betelepedtem a tv elé és unottan kapcsolgattam a csatornákat. Mire Taeminről valami újat láthatok adásban, úgyis este lesz. Bögrém lerakva azonban hamarosan elaludtam valami unalmas sorozaton, és mikor délben ismét felkeltem, már a reggelinél is sokkal jobban voltam, így úgy döntöttem jót fog tenni egy séta a hűvös levegőn. Összekaparva tehát darabjaim megfésülködtem és felcopfozva hajam egy bő, mentazöld kötött pulóvert húztam fekete cicanadrágomhoz. Arcom borzalmasan embertelen állapota ellen pedig sminkel igyekeztem harcolni. Ugyanis arcomra volt írva, hogy tartós tejet már nem kell vennem.

Mondanom sem kell, az álom Taeminnel semmilyen módon nem tűnt el a fejemből, így még az utcákat róttam édes semmittevésben, kedvenc számaim hallgatva, engedtem a fantáziámnak és hagytam kikerekíteni a képet továbbiakkal, még ha tudtam, meg is bánom, hogy ilyenekről álmodozom. Taemin a legjobb barátom, nem álmodozhatnék a csókjairól, főleg azok után, hogy hónapokig megtagadtam a létezését, amiért megcsókolt. Megfordult a fejemben, mi lett volna, ha akkor menekülés helyett megmutatom neki, mit érzek. Elveszítettem volna? Mennyi esélyem lett volna a viszonzásra? Úgy sejtettem mostmár felesleges ezen rágódnom. Annyi rémlett az estéből, hogy nincs már együtt a barátnőjével. Reméltem, nem miattam és a tüntetésem miatt szakított vele.

Hosszú sétámnak négykor lett vége, sóhajtva dobtam le magam a nappaliba, azon töprengve, mikor ettem utoljára rendesen. Ideje volt főznöm valami normálisat, legalábbis úgy sejtettem ideje volna. Így ismét kitettem a lábam az ajtón és bevásároltam valami jó vacsorához.

Szorgosan szeltem fel a gombaszeleteket miközben kilestem a kinti sötét városra. Megint havazni kezdett, ahelyett, hogy kitavaszodott volna hirtelen meggyógyulásom örömére. A konyhát már gőz lengte be, kellemesen éreztem magam most, hogy kezdhettem magammal valamit. Teljesen elvesztem a zenében, ami szólt és a munkámban, észre sem vettem vendégem, aki hirtelen zárt karjai közé. Felsikkantva dobtam meg a kezemben levő gombával, mikor elugrottam a közeléből, majd összeszorítottam a szemeim. Két hideg fogta közre arcom és hideg orra mellett egy forró csók ért homlokomhoz.

- Ha bárki el is akarna rabolni, olyan aranyos lennél, hogy inkább feladnák. – mormolta Taemin halkan. Kinyitva szemem néztem fel rá és mellkason vágtam, felhőtlen, de fáradt mosollyal ölelt magához. – Örülök, hogy jobban vagy.

- Hogy hogy nem a dormban alszol?

- Hogy hogy? Tegnap még meg akartál halni, muszáj itt lennem veled. – pislogott el rám.

- Meg akartam halni?

- Meg bizony. Nem emlékszel? – billentette oldalra fejét, édes arccal vizsgálva az enyémet.

Odd eyed luckWhere stories live. Discover now